Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy a harmincasok táborába belépve, elkezdtem amolyan öreges szófordulatokat használni: "Tudod, az én időmben..." vagy " Amikor én gyerek voltam...".
Valóban, annyi minden másképp volt, de nehéz ezeket hitelesen, élményszerűen átadni. A minap azonban egy kedves kis email-t kaptam, ami percek alatt eszembe juttatta ezt a "másképp" gyermekkort...
Ebből szemezgetek most, és biztos vagyok benne, hogy sokakban ébrednek majd kedves emlékek, e sorokat olvasgatva:
"Az 50-es, 60-as években nevelkedtél, vagy a 70-es években? Hogy élted egyáltalán túl?
Az autónak nem volt biztonsági öve, fejtámlája és semmiféle airbags. A hátsó ülésen az élet vidám és nem veszélyes volt.
Sisak nélkül bicikliztünk. A vizet a kerti csapból ittuk, és más hasonló kétes eredetű forrásokból, nem pedig steril műanyag palackból.
Csak akkor mehettünk ki, ha megígértük, hogy sötétedésre otthon leszünk... Senki nem tudta, hol vagyunk, és mit csinálunk Hihetetlen!
Az iskolában az oktatás délig tartott, ebédre már otthon voltunk.
Kék-zöld foltjaink voltak, törött csontjaink és néha kivert fogaink, de soha-soha nem volt ezért senki gyanúsítva- még akkor sem, ha baleset vagy sírás lett a vége. Senki sem volt hibás, csak mi magunk.
Édességeket ettünk, vajas kenyeret és igazi cukrozott italokat ittunk, és soha sem voltunk kövérek, mert mindig kint voltunk, mozogtunk. Öten osztoztunk egy limonádé: egy pohárból ittunk, és senki sem lett beteg, senki sem halt bele.
Nem volt Playstations, Nintendo 64, videójáték, 99 csatorna, videók, Dolby Surround, számítógép, mobiltelefon vagy internet. De voltak barátaink
Kimehettünk gyalog vagy biciklivel. Meglátogathattuk a barátainkat, akkor is, ha több kilométerrel arrébb laktak. Igen! Kint, abban a veszélyes világban! És teljesen egyedül!
Hogy volt ez lehetséges?
Egy kapura fociztunk, és ha valaki nem nyert, nem lett depressziós tőle.
Nem minden diák volt olyan jó, mint a többiek, és ha megbuktak, hát évet ismételtek. Senkit nem küldtek ezért pszichológushoz.
Senki sem volt dyslexiás, hiperaktív...egész egyszerűen évet ismételtek. Mindenki kapott esélyt...
Szabadok voltunk, volt időnk játékra. Voltak sikereink és rossz napjaink. Volt leckénk és megtanultunk vele élni.
Marad egy megválaszolatlan kérdés: hogy tudtuk ezt túlélni? És hogy fejlődött ki a személyiségünk?"
