Eddig némán nézelődő, legfeljebb csöndben gőgicsélő kisbabánk nagy felfedezést tett: jó erős hanggal áldotta meg a Mindenható.
Hogy kárba ne vesszen az égi ajándék, kiáltozik, rikoltozik, harsog - ahogy a torkán kifér.
Amikor a pelenkázón minden átmenet nélkül rákezd, ijedtemben majd elejtem a popsikrémes tégelyt vagy a félkilós teli pelust - mindig azt hiszem, én okoztam neki valami fájdalmat. A szomszédok pedig nyilván azt hiszik, hogy a kisgyermek kínzatása folyik minálunk. Már várom, mikor állít be valaki a gyámhatóságtól...
Különösen szívszaggató, amikor legörbített szájjal, összeráncolt homlokkal ennye-ennye formában ordítozva panaszkodik. Ha nem volna olyan meggyőző az alakítás, biztosan szanaszét nevetnénk magunkat az apjával.
A minap a pelenkázón előadott hangpróba közben az jutott eszembe, vajon mit szólna szülőanyja hasonló megnyilvánulásához. Egy csöppet sem lepődött meg, sőt örült, hogy üvöltőpartnerre lelt. Ha kettőt kiáltottam, ő kettővel replikázott, ha hármat, három ordítás volt a válasz. Ez így ment, amíg bírtam torokkal (nem sokáig). A szomszédok elutaztak! Ha mégsem, azt tuti észreveszem az arckifejezésükön, amikor legközelebb összefutunk...
Figyelmeztettem a doktor nénit és előre bocsánatot is kértem, hogy az aktuális oltásra különös tekintettel, kisbabám várhatóan az arcába üvölt.
Felkészítettem látogatóba érkező barátainkat, hogy ne csodálkozzanak, ha Ádámka leordítja a fejüket.
A külföldről hazaérkező nagyszülőket már telefonon értesítettem a várható rikácsolásról.
Ezek után Ádámbuci nagy ártatlan szemeket meresztve, mosolyogva (!) tűrte az oltást, meg sem mukkant a vendégség alatt és nagyszüleinek előadta a Néma Leventét.
Hát, ami a szavahihetőségemet illeti, kisfiam jóvoltából csak a politikusokéhoz tudnám hasonlítani...
