A mi Karácsonyaink most már három napig fognak tartani, mivel kisfiunk 27-én jött a napvilágra.

Születése békés volt, és amikor Ádámot lemosdatva a vállamra fektették, nem sírt - helyette valami földöntúli nyugalom áradt szét az arcán.

Az első perctől úgy viselkedik, mintha ismerős volna ezen a világon, egyáltalán nem vette zokon, hogy kikerült az anyaméh gyámolító öleléséből. Amikor rám néz, mélyreható sötétkék tekintetével, nyomban tovatűnnek az elmúlt hosszú évek válogatott gyötrelmei - nem kérdés, hogy minden küzdelmet megért ez a szempár.

 Amikor pedig az édesapja sugárzó arcát látom, tudom, hogy már nem éltem hiába.

A kórházi napok villámsebesen teltek és szilveszter napján az elsőgyermekes szülők aggodalmával kezdtünk neki új, közös életünknek. Azt sem tudtam hová kapjak - szerencsére Ádám tudta. Két nap után egyenesbe jöttünk és örömmel nyugtáztuk, hogy sok ezer más új szülőhöz hasonlóan, mi is el fogjuk tudni látni gyermekünket. A kisbabák ősi tudással, a sejtekbe kódolt örökséggel jelölik ki az útjukat, és ha meghalljuk üzenetüket, nem téveszthetünk irányt.

Egy csoda részeseivé tett bennünket ez a csöpp kis ember és belegondolni is boldogság, hogy ez a csoda, a mindennapjaink része lesz ezentúl.