- Nem is fogsz, hiszen még kicsi vagy!- simogatta együttérzően fejemet, miközben ő maga is elámult a hallottakon.

Azóta sem értem, miért foglalkoztatott már akkor a halál gondolata.

Nagyapám mindig azt mondta, hogy én biztos a Mennyországba jutok, mert jó tanuló és szófogadó gyerek vagyok. Ezt akkor meg is jegyeztem. Mély meggyőződéssel hittem a gyönyörű világ létezésében, s ebben mesés olvasmányaim is megerősítettek.

Néhány évvel később elképzeltem, amint a habos felhők között  kacagó angyalok kísérik nagyapámat, és Szent Péter várja mosolyogva a kapuban. Tudtam, hogy jó helyen van, s talán ezért is sikerült könnyebben elviselnem elvesztését.

De abban is biztos voltam, hogy a gonosz boszorkányhoz hasonlító szomszéd Böske, aki mindig csak veszekedni és ordítani tudott, a pokol kénköves bugyrában végzi. Ott, ahol a forró katlant a vasvillás ördögök fűtik és széles, sátáni vigyorral várják az újabb lakókat.

Mert a jó és a rossz, az öröm és a bánat, az élet és a halál, mindig párban jár.

Amikor határtalan öröm ér és úszunk a boldogság vagy a gyönyör mámorában, földöntúli érzéseinkre azt mondjuk, ilyen lehet a Mennyország.

De életünk során megjárjuk gyakran a poklok poklát is, és nagyon pokolian tudjuk érezni magunkat, ha valami tragédia történik velünk.

Az elmúlást, a veszteségeket, a halált  azonban sosem tudjuk fájdalom nélkül megélni.

Csak reménykedünk abban, hogy a túlvilágról szeretteink békés és mély nyugalmukban, vigyázó szemekkel néznek le ránk. És titkon abban bízunk, hogy ellenségeink méltó büntetésként tovább fortyognak magukban és a katlan izzó tüzében, egy másik helyen.

Mert kellenek ezek a misztikus mesék, akkor is, ha néha magunk sem hiszünk benne.

De ha eljön az időnk, azért csak legyünk biztosak abban, hol is  várnak ránk...