Oltásra vittem a kéthónapos gyereket a rendelőbe. A XX. kerületben lakunk, itt szinte mindig sokan vannak, de ez alkalommal különösen összegyűltünk. Letettem babócát a bébihordóban a padra, aztán csak lestünk ki a fejünkből mind a ketten.
Őt nyilván a sok ember nyűgözte le, én meg kisebb sokkot kaptam. Többen is érkeztek többedmagukkal, többeket is többen kísértek el. Hogy érthető legyek: egy babával érkezett az anyuka (ez persze természetes), az apuka (még ezzel sincs különösebb baj), anyuka anyja, öccse, bátyja, apja, apósa, keresztapja, meg valószínűleg a szomszéd is. Ilyen pereputtyból volt vagy három, én meg azt nem értem, hogy erejük teljében lévő munkaképes férfiak mit csinálnak kora délután az orvosi rendelőben.
No, de nem is ez a lényeg. A hátunk mögött ült egy anyuka, lehetett úgy 13, plusz, mínusz két év. Mellette a védőnő, mellén a pár napos kisbaba. A védőnő azt mutatta neki, hogyan kell szoptatni, hogyan adja a gyerek szájába a mellét, elmagyarázta, mikor elég, mikor adjon legközelebb. Majd hozzátette, a tápszert pedig majd adja oda a macskának, ha hazaér.
Szoptatni jó. Nem csak azért, mert természetes, és az a legjobb a gyereknek. Nem csak azért, mert egyszerű, mindig kéznél van, steril és biztonságos. De azért is, mert ha van, ingyen van. Mert ugyan magyarázza meg nekem valaki, miből vesz tápszert szegény kis pár napos babának az, akit az egész család el tud kísérni a tanácsadásra, mert egyik sem dolgozik?
