I. sz. 75-ben Vespasianus császár elhatározta, hogy hatalmas amphiteátrumot építtet az ókori Rómában oly népszerű gladiátori viadalok számára. Az antik világ egyik legnagyobb szabású építészeti teljesítményeként híresé vált építmény a császárok szándékainak megfelelően Róma és a császári hatalom egyik legfőbb szimbólumává vált. A Flaviusok amphiteáttrumát többnyire Colosseum néven emlegetik; az építmény Néró óriási szobráról kapta a nevét, amely egykor a közelben állt.

A travertin mészkőből épült amphiteátrum ovális alaprajzú, kerülete 537 m, hossztengelye 188 m, az építmény magassága 50 m. A külső homlokzatot négy antik oszloprend határozza meg, minden szinten más és más. Az alsó három sávban egyenként 80 íves nyílást láthatunk, ezeket egyenlő távolságban elhelyezett féloszlopok keretezik. Az alsó szinten toszkán oszlopfők, a másodikon ión, a harmadik szinten pedig korinthoszi oszlopok sorakoznak. A legfelső sorban lévő szögletes ablakok korithoszi pilasztersávokkal váltakoznak. Az egyszerű, síkfalakat egykor hatalmas bronzpajzsok díszítették, a gyámpárkány pedig a nehéz ponyvatetőt, a velariumot tartotta, mely a nézőket védte a napsütéstől és az esőtől.

Az amphiteátrum mintegy 50 000 néző befogadására volt alkalmas, akik magas pódiumok által négy szektorra osztott széksorokban foglaltak helyet. Boltíves átjárók rendszere vezette a lépcsők és a caveához, a nézőtérhez. A küzdőtérhez legközelebb eső szektort a szenátorok számára tartották fenn, míg a tömeg társadalmi osztályok szerint elkülönülve foglalt helyet a felső szektorokban. A küzdőtér padozata alatt számos átjárót rejtetek el, ezek ma jól láthatók. A közlekedőfolyosókon szállították a játékokon használt felszereléseket, de itt közlekedtek a gladiátorok és a vadállatok is.

A levantei kereskedővárosok gyöngyszeme, Velence egzotikus varázsát és vonzerejét jelentős részben egy keleti hatásokat tükröző épületnek, a Szent Márknak köszönheti. A szent Márk egyedülálló típust képvisel a szakrális épületek között, melyek általában égbe törő formákat vonultatnak fel. A velencei székesegyház megjelenésében azonban mindenekelőtt az arányosság és a horizontalitásra való törekvés dominál. Stílusát a bizánci hagyomány határozza meg, egyetlen nyugati eleme az altemplom. Alaprajza görögkeresztet formáz, galériáját kupolák fedik, emiatt a San Marco közelebbi rokonságot mutat az "Új Róma", azaz Bizánc székesegyházaival.

A város felvirágzásának idején, a 9. században épült a Szent Márk elődje, az első bazilika, mégpedig azon a helyen, ahol ma a dózsepalota áll, hogy helyet adjon Márk evangelista ereklyéinek, melyeket a velencei kereskedők hoztak magukkal Alexandriából. A templomot később "átköltöztették" a tér másik oldalára, majd a 11. század közepén egy tűzvészt követően belefogtak a ma is látható székesegyház építésében. Befejezése három évszázadot vett igénybe, és ezalatt Velence folyamatosan ápolta keleti kapcsolatait. A velencei ízlésre Bizánc nyomta rá a bélyegét; ezt bizonyítják a színes márványberakások is, melyekhez a bizánci tartományokból vásárolták a legszebb márványtömböket. De az aranyszín, a mozaikok és a zománcmunkák is erre utalnak, nem beszélve a bizánci eredetű ikonokról, az ereklyetartókról, füstölőkről és csillárokról vagy a miniatúrákról, melyek ma a Szent Márk-bazilika kincstárát gazdagítják. A jelenleg a bazilika múzeumában látható híres bronzlovak, melyeket a konstantinápolyi hippodrom homlokzatáról távolítottak el, ékesszólóan hirdetik a keleti és nyugati világ egységét

Forrás: Alexandra Kiadó: Az építészet remekei