Róma második püspöke, Telesphorus rendelte el "Urunk és megváltónk" születésének egyházi ünnepé nyilvánítását, i.sz.128-tól 139-ig tartó szolgálata alatt. Ám mivel senki sem tudta biztosan, melyik hónapban is született Krisztus, gyakran szeptemberben ünnepelték, egy időben a zsidó Fanfárok Ünnepével (ma Rosh Hashanah). Tulajdonképpen három évszázadon keresztül a lehető legkülönbözőbb időpontokban tartották meg Krisztus születésének napját.
Időszámításunk szerint 274-ben a napforduló december 25-re esett, mely napot Auréliánus római császár a legyőzhetetlen Nap születése ünnepének nyilvánította (Natalis Solis Invicti), az emberek pedig ettől kezdve egyre gyakrabban e napon emlékeztek meg a Megváltó világra jöveteléről.
350-ben aztán I.Gyula pápa december 25-ét Jézus Krisztus hivatalos születésnapjának nyilvánította. 325-ben Nagy Constantinus, Róma első keresztény császára a Karácsonyt december 25-én tartandó állandó ünnepé nevezte ki. 354-ben Liberius pápa hivatalosan elrendelte, hogy hívei december 25-én megünnepeljék Krisztus születését. A korai keresztények azonban nem osztoztak lelkesedésében, mert ez a dátum a Krisztus előtti idők pogány isteneinek rendezett fesztiválokhoz kötődött.
A fesztivál hangulatú, népünnepély jelleget idővel felváltotta a komoly, méltóságteljes ünneplés. Angliában például Oliver Cromwell 1649 és 1660 között a karácsonyi ünnepségeket egyenesen betiltotta.
Az 1600-as években terjedő protestantizmus új keresztény kolóniák létrejöttét eredményezte, melyekben a Karácsony ünneplése ismét visszanyerte vidám, örömteli formáját, bár egészen az 1800-as évekig nem vált hivatalos ünneppé.
Karácsony napjának története megmagyarázza mindazokat a pogány rituálékat, melyek az ünnep részévé váltak (karácsonyfa-állítás, gyertyagyújtás, ajándékozás stb.) - ezek azonban mára szép hagyománnyá lettek, a szeretet, remény és nagylelkűség gesztusaivá értek.
FKM
