Sírtam én is, ha könnyeik potyogtak, és megkönnyebbültem, amikor ismét jókedvűen mókáztak tovább.

A mesékben is a király bolondjának szurkoltam. Már akkor megéreztem, hogy ők a legokosabbak és a legőszintébbek az udvarban, mert az igazságot is egyedül ők mondhatták ki büntetlenül. Csak viccesen eljátszották az értetlen butát.

Néha ma is eljátszom a bolondot, de olykor a szigorú királyt, néha a szerelmes királykisasszonyt, időnként az aljas, gonosz boszorkányt.

Életünk során a bohócokhoz (és a színészekhez) hasonlóan valamennyien meghatározott szerepeket játszunk, s megpróbáljuk elhitetni, hogy olyannak lássanak bennünket, amilyennek szeretnénk.

Ki mondhatná el, hogy eleget játszott? S ki ne vágyna még játszani azzal a kivételes kedvességgel és örömmel, mint amely a gyerekek kiváltsága.

Örök gyerekek akarunk maradni, hogy játékaink közben elfeledkezzünk a világról, s a valós helyett egy másikat teremtsünk magunknak.

Vajon tisztában vagyunk-e azzal hogy az élet más területein is csak akkor vagyunk képesek a leghatékonyabban tevékenykedni, ha sikerül megőrizni magunkban a játszó gyermeket?

De tudunk-e önfeledten, szórakozva, magunk és mások örömére játszani?

És játék-e még a nemcsak érmekért, hanem jelentős anyagiakért küzdő sport, és nevezhetjük-e annak a hamiskártyásnak tevékenységét, aki cinkelt lappal akarja megkopasztani partnereit?

Felüdítő játék-e a rulett, vagy a félkarú rabló fogantyújának huzigálása?

Hol a határvonal?

Gyakran létfontosságú problémánkat gyakran ma is a játékra bízzuk. Ezek a sorsfordító, veszélyes játékaink.

De gyakran játszunk egymással is: néha macska-egér harcot, szerelmi és szexuális játékot, időnként élet-halál küzdelmet.

Játékainkban megnyilvánul személyiségünk, miközben képzeletünket is szabadon szárnyaltatjuk.

Ezen a héten a játékok, emberi játszmák sokszínű és érdekes a világába hívjuk az olvasót.