Rövid, halk és tapintatos beszélgetések, futó köszönések és fejbiccentések erejéig ez nem is volt tiszteletlen és zavaró a halottainkkal szemben sem.
Amíg az áhítatos csendbe bele nem visított egy mobiltelefon hangja. Rosszalló pillantások, mély mormogások "dicsérték" az eszköz gazdáját. Ő valószínűleg elfelejtette hol is van, és hogy illet volna legalább lehalkítani a készülékét.
Magam is éppen ezen bosszankodtam, amikor hangos és örömteli kiáltással mellém vetődött egy régi iskolatársam.
Több ember füle hallatára kezdte reklámozni, hogy egy új biztosítótársaság alkalmazottja lett és piszok szerencse, hogy végre rám akadt. Éppen beszervezni igyekezett ügyfelei táborába, amikor végső kétségbeesésemben inkább magam kezdeményeztem a találkozót, csak hogy szabaduljak tőle. Erőszakosan és lelkesen a kezembe nyomta névjegykártyáját, majd meghatott tekintetemet (nem miatta) figyelembe se véve, magabiztosan elviharzott.
A buszon ülve azon csodálkoztam, milyen neveletlenek és tapintatlanok vagyunk időnként.
Erről ismételten megbizonyosodtam, amint a mellettem levő ülésre lehuppant egy miniszoknyás, sminkektől vastagodó tini lány. Nem is a külsejével volt baj, hanem azzal, ahogyan éles hangon és trágár szavakkal szidalmazott valakit barátnőjének. Legalább most lehetne visszafogottabb, gondoltam, miközben átadtam a helyem az éppen felszálló kismamának.
Elég is volt ennyi mára, csendesítgettem magam, ám a hazafelé úton egy fiatal anyuka felcsattanó hangjára lettem figyelmes. Éppen az apró gyermekét rángatta ki két pofon kíséretében, a pocsolyából. Az sem érdekelte, hogy a jó szándékú, templomból hazaigyekvő idős nénik rosszallóan csóválták fejüket.
Én is azt tettem, miközben eszembe jutott, hogy 70-es években volt egy kedvenc tv műsorom, Illik? Nem illik? címmel. Jó lenne, ha ma is lennének hasonlóak. Mert a szülő gyakran maga sem tudja, vagy elmagyarázni nincs ideje, az iskolás már nem tanulja, az egyetemista pedig talán későn értesül róla...
A társas érintkezés helyes szabályainak ismeretére ma, amikor a durvaság és a neveletlen viselkedés divattá vált, talán még nagyobb szükség lenne.
Emellett naponta felvetődnek bennünk a kérdések:
Kit, hogyan köszönthetünk? Mi lenne a helyes viselkedés, utazás, vásárlás, és hivatali ügyintézés közben? Milyen megszólításokat használhatunk ma és vajon milyeneket használtak régen? Hogyan öltözködjünk egyes alkalmakkor? Miként kommunikáljunk megnyerően telefonon, állásinterjúkon?
Hogyan illik szerelmet vallani, miként lehet udvarolni és milyen illemtani szabályai vannak egy házasságnak, és egy békés válásnak? Mikor, és mit illik elmondani a gyereknek? Számtalan, naponta felvetődő probléma.
A szabályok átértékelődtek, és mostanában arra hivatkozunk, hogy nem érünk rá odafigyelni másokra, a részletekre.
Rajtunk múlik a parttalanság megszüntetése! Lehetőséget kell adni a gyerekeknek és önmagunknak arra, hogy megismerjük az alapvető viselkedési szabályokat.
Az udvariasság, a jó modor nem azt jelenti, hogy el kell tűrnünk mások modortalanságát, és figyelmen kívül kell hagynunk saját énünket!
