Egyre gyakrabban találkozunk manapság olyan emberekkel, akiket nem érdekelnek mások problémái, akiket csak saját érdekeik motiválnak, s a körülöttük lévőket csak eszköznek tekintik céljai elérésében.

Hányan szenvednek attól, hogy bármit csinálnak, csak szidást, kritikát kapnak, dicséretet nem, vagy csak alig.

Hányszor tapasztaljuk, hogy csak elvárásokat fogalmaznak meg velünk szemben, de, hogy annak teljesítése mögött esetleg milyen küzdelmek, erőfeszítések húzódnak meg, az már senkit nem érdekel. Egyre többször tornyosulnak elénk előítéletek, vagy látjuk, hogyan tesznek azok tönkre másokat.

Szívtelenség, kegyetlenség, könyörtelenség, intolerancia, egoizmus - számomra rokon értelmű fogalmak, s olyan ember jellemzői, akiből úgy tűnik, éppen az EMBERSÉG hiányzik, aki a körülötte élőket nem veszi ember számba.

Amellett, hogy ebben a felgyorsult világban, az állandó rohanásban és stresszben sokan hajlamosak felszínesen látni másokat, elsiklani (vagy éppen elszáguldani) az emberi rezdülések felett, a szívtelenség mögött gyakran súlyos érzelmi, lelki zavarok húzódnak meg.

Ha megpróbáljuk mégis valamilyen módon megközelíteni a szívtelen, vagy annak látszó embert, sokszor kiderül, hogy ez csak egy álarc, egy felvett szerep.

Kiderül, hogy az illető ezzel leplezi tudásbeli hiányosságait, vagy korábbi, esetleg jelenleg is fennálló érzelmi, lelki sérüléseit. Vagy például egy betegséget.

Keménysége, ridegsége mögött csupán félelme áll, hogy kimutassa valódi érzelmeit, gyengeségeit. Merthogy esetleg ellene fordítják, kiszolgáltatottá válik, s üldözőből üldözött lesz.

Hiszem azonban, hogy érdemes megpróbálni a szívtelen ember páncélja mögé benézni, meglátni benne az okokat, s kibontani belőle a jót, megtalálni benne a szívét.