Kislánykoromban a férfiak társasága vonzott. Tágra nyílt szemekkel, megtestesült jóságként viselkedve ültem apukám barátainak társaságában, s ittam szavaikat. Aztán megserdültem, s egyre jobban érdekeltek a fiúk, de rádöbbentem, hogy ők lányként kezelnek, tehát így kell viselkednem.

S most ott tartok, hogy szeretem, hogy nő vagyok. Mert mit is jelent nőnek lenni? 

Számomra az igazi nő kellemes megjelenésű, sőt bájos. Egy hölgy igazán akkor bájos, ha mosolyog, ha kedves az emberekkel. Egy nő különleges érzékenységgel rendelkezik. Máshogy lát, érez és érvel, gondolkodik, mint a férfi. Sokkal érzékenyebbek, érzelmesebbek vagyunk. Megérzéseinkkel, empátiánkkal, gyengédségünkkel, harmóniára való törekvésünkkel tesszük emberibbé a világunkat. Nem hiába voltak nők a családi tűzhely őrzői. Képesek vagyunk arra, hogy megszépítsük a jelent, hogy az élettelent élővé varázsoljuk, hogy pulzáljon körülöttünk az élet.

S talán a legfontosabb, csak egy nő lehet anya. Ez is a befogadó képességen alapul. A női szervezet képes arra, hogy befogadjon egy kis sejtet, melyet a méhében, a melegen, a bolyhok otthonosságában "nevelget".

Egy nő igazán tud szeretni, képes minden feláldozni a szeretteiért, a férjéért, a gyerekeiért. Egy anya az utolsó falatját is odaadja gyermekének, s mindent megtesz, hogy megvédje a családját, mint egy anyatigris.

Minden nőben megvannak ezek a képességek, csak nem minden nő él velük. Hiába változott meg a világ, hiába az új szerepek, ezek a tradicionális női vonások megmaradtak, s ezekre még mindig szükség van.

A világirodalom számtalan szebbnél szebb költeménye őrzi a nő, a női szépség, a szerelem titkát. Íme Radnóti verse, a nőről, a szeretett kedvesről:

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,

ha rámhajolsz,

s rejtelmes ízű vagy,

olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrüző idő,

oly izgató vagy,

s olyan megnyugtató,

mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,

s nem ismerem ma sem

egészen még nehéz

hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,

csavargó, nyurga füst -

és néha félek tőled én,

ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:

sötétarany, -

s ha megharagszol, ép

P. E.