Egy kicsit pletykálkodtunk, félve nevetgéltél, és már sejtettem, hogy elfáradtál.
Aznap éjszaka nagyon rosszul érezted magad, hiába vittek ügyeletről ügyeletre, nehezen tudták csillapítani a 80 éves csontok hasogató fájdalmát. Sírtál, pedig nem szoktál.
Kórházba utaltak, de onnan elküldtek: Öreg vagy- neked nincs hely. De akkor kinek van?
Sikerült egy másik kórházban ágyat szerezni, hogy végre valaki kiszabadítson a kínból. Talán sikerült is, de te teljesen összetörtél. Babitsot mondogatom útközben:
"A vad kovács, a szenvedés,
sötét pöröllyel döngöl engem,
szikrázva visszanézek, és
kormos dalát ővéle zengem,
Beh jó nekem, hogy nem kell élni,
csak az üllőre ráalélni,
engedni szépen, mit se tenni,
csak fájni így és várni, lenni(...)"
Ma találkoztunk újra egy hét után. Te nem ismertél meg, én nem ismertem rád: két vékony láb kandikált ki a hálóingből, és csak a régi fürkésző szemek emlékeztettek rád.
Kisgyerek lettél: boldogan szopogattad a cukorkát, és kérted a habos kávét. Istenem, mi is ilyenek leszünk néhány évtized múlva?
Belefáradtál az életbe, s mi hiába sírdogálunk körülötted, te olyan bölcsen és nyugodtan búcsúzol tőlünk és mindentől, hogy ez teljesen megrendít.
Örülsz minden egyes kedves szónak, és végtelenül hálás vagy minden simogatásért.
Csodállak a tartásodért, az erődért, ahogy bírtad mindazt, amivel a történelem, az évek kéretlenül büntettek.
Nagyon fáj, nem tudom, hogy kell búcsúzni.
KV
