Persze ne értsenek félre, nem akarok általánosítani. Szerencsére rengeteg olyan férfi van, aki tudja, mi illik, és mit kell elkerülni ahhoz, hogy ne bántsanak meg egy nőt. De azok, akik nem ilyenek, inkább ne jöjjenek a közelünkbe!

Mert vannak olyan alapvető dolgok, amelyeket a nők többsége elvár a férfiaktól. Például hogy egy ilyen buszos esetben álljon fel a székről, és adja át a helyét. Ha a diákokat figyelmeztetjük erre, a felnőtteket miért nem? Persze néha úgy érzem, hogy az is elvárható lenne, hogy ha nem is idős az a hölgy, átadja neki az ülőhelyét. Vagy ez csak régimódi kesergés? Ki tudja?

Mert ott van például a fizetés kérdése az étteremben, bárban, kávézóban. Néhány évvel ezelőtt randira hívott egy fiú, aki szimpatikus is volt nekem, úgyhogy el is fogadtam a meghívást. Mondom, meghívást. A kedvenc éttermébe invitált, majd a vacsora végén fizetésnél időt kért a pincértől, és közölte, hogy az én részem mennyi. Kifizettem, természetesen, de valahogy megdöbbentett a dolog.

Két okból. Azt hiszem, akármennyire is a 21. században élünk, az még mindig alapszabály, hogy az első randi alkalmával a férfi fizet. Ha erre nincs módja, mert olyan is lehet, akkor egyszerű a megoldás: nem étterembe kell menni, hanem ha jó idő van, sétálni, vagy valamilyen más, kevésbé költséges módját kell találni a megismerkedésnek. Ha ő mondja meg, hogy hova menjünk, akkor végképp rá hárul ez a kötelesség.

Később persze teljesen természetes az, ha egyszer a férfi, egyszer a nő fizet, vagy ha felesben fizetik ki a számlát. De az első találka szent dolog. És nem ismeri a nőket az a férfi, aki azt gondolja, hogy ezzel nem tesz rossz benyomást a kiszemeltre.

A másik dolog az a bizonyos hazakísérés. Mintha ez is egyre jobban kezdene kimenni a divatból, pedig nemcsak illemtani szerepe van, hanem gyakorlati haszna is. A férfi ugyanis még mindig védelmez, ezért megy be például először az ajtón az étterembe.

Persze mi, nők is tudunk neveletlenek lenni, de mennyire. Térjünk vissza a meghívás témájához. Volt egy barátnőm, aki több éven keresztül hagyta, hogy a barátja hívja meg mindenfélére, vacsorára, moziba, színházba. Szegény fiú már azt sem tudta, hogyan szedje össze a pénzt, mert megmondani nem merte, hogy most mát fizethetnének felesben. Hiszen ez is egy általánosan elfogadott dolog, hogy a fizetésnek ezt a módját a nőnek kellene felajánlania.

Egyszóval egyenlőség ide vagy oda, kicsit visszasírom nagyanyáink világát, akiknek természetes volt az, hogy lesegítik őket a vonatról csomagjaikkal együtt, hogy leülhetnek a villamoson, hogy kinyitják előttük az ajtót, hogy az erősebbik nem tagjai fizetnek az első randevú alkalmával.

Persze erre bárki mondhatná, hogy mi, nők kiharcoltuk magunknak az egyenlőséget, együk meg, amit főztünk. De nem! - ordít bennem a nő. Nem, ennyire nem kell uniformizáltnak lennie a két nemnek. Ha az lehetséges, hogy a mindennapi munkavégzés mellett a nőnek otthon is el kell látnia azt a szerepet, amit a nagy női emancipáció előtt is elvégeztünk, akkor legalább ennyi járjunk nekünk, hogy ezt a néhány jelképes dolgot betartsák a férfiak.

Úgyhogy, Uraim, ideje lenne kicsit végiggondolni, mi illik, és mi nem. Azoknak a férfiaknak, akik viszont figyelmességükkel megédesítik az életünket, nagy köszönet!