Az ebéd alatt át-átpillantottam a szomszéd asztalnál ülő csoportosulásra, ahol úgy tűnt, mintha láthatatlan trónusán ülve, guru pozíciójának megingathatatlan hitében mondja igazságait Ő. A Nagy Ő. Mindenki lelkesen bólogat, és nevetgél. Igazi idill.

Engem megdöbbentett. Az ezoterikus biznisz kétségtelenül fénykorát éli. Környezetemben én magam is egyre többször hallom, hogy jósokhoz, kártyavetőkhöz, táltosokhoz fordulnak tanácsért a bajban lévők, a lelki simogatásra vágyók. Aztán a kapott jóslat, útmutatás alapján várják a csodát, vagy helyezik életük irányítását a csodatévő kezébe, aki nem biztos, hogy kellő finomsággal, empátiával és valós tudással kezeli problémáikat.

Nem emlékszem pontosan mennyi idős lehettem, talán 13-14 éves koromban történhetett velem valami hasonló. Egy családi összejövetelen bemutattak egy különös férfinak, akiről mesélték, hogy asztrológiával és jóslással foglalkozik, és németországi egyetemen is tanít ilyen tárgyakat. Ott találkoztunk először.

Barátságosan megkérdezte, hogy kíváncsi vagyok-e a sorsomra.

Akkor szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy igen. Nem is igazán tudtam, mi az, hogy sors; hogy mit tudok meg...

Bementünk egy kisebb szobába, ahol leültünk egymással szemben. Először elkérte az egyik kezem, és hamarosan ijesztően pontos adatokkal szolgált rólam. Azon felül, hogy közölte születésem pontos dátumát, rövid jellemrajzot is adott rólam, amik nem csak ködös általánosítások voltak, amelyeket bárkire rá lehetett húzni. Azt ugyanis például a szüleimen kívül senki nem tudta akkoriban, hogy éjszakánként bizony felkelek házi feladatot ellenőrizni, mert annyira féltem attól, hogy valamit nem bírok tökéletesen megcsinálni.

Végül belenézett a másik tenyerembe...és a mai napig nem emlékszem szinte semmire abból, amit mondott. Csak egyetlen egy dologra: 42-43 éves korom körül nagyon súlyos betegséget fogok kapni, halálközeli élményeim lesznek, de hittel és erővel ki fogok lábalni a bajból. Teljesen megdermedtem. Talán fel sem fogtam teljesen mindazt, amit hallottam.

Azóta nem telik el hét, hogy ne jutna eszembe ez a jóslat. És ahogy átléptem a harmincadik kapuján, egyre jobban félek, fantáziálok, hogy vajon, mi fog  történni. Vajon, mi lesz ez a betegség? Mikor jelentkeznek az első tünetek?

Már-már saját önbeteljesítő jóslatként úgy érzem, magam kreálom meg magamnak ezt a kórt, hogy aztán tényleg beigazolódjék.

És persze dühít, hogy mindezt meg kellett tudnom; kiszolgáltatva érzem magam a Sorsnak, a testemnek és nem utolsó sorban valakinek, aki nyomasztó terhet akasztott a vállamra...

K.V.