Se tartalmi szempontból, se irányzat szerint nem lehet csoportosítani, ugyanis konceptuális, minimalista és pop art mozgalmak vegyesen képviseltetik magukat a fehér falakon, úgyhogy lássuk a műveket kiállítási sorrendben - a teljesség igénye nélkül.

A galéria középső termébe lépve rögtön szemet szúr három kép. A szomszédos falakon elhelyezett művek mindegyike színes, vidám, életteli, így egyből kedvet csinál a tárlathoz. A trió bal oldali tagja Gary Hume cím nélküli képe, melyen egy gombszemű, kék paca néz velem farkasszemet. A pop art-os színvilág, és a dundi forma miatt egyből a szívembe zártam Mr. Pacát, aki úgy virít a zöld háttéren, mint az infantilizmus megtestesítője.

A középső kép Gabriel Orozco sajátos baglyát ábrázolja. Igen sajátos, mivel tollas teste nem más, mint egy doboz petrezselyem, nagy szemei pedig egy konzerv oldalán egymásba fonódó ananászkarikák. A kaja-bagolyról két dolog jut eszembe: az egyik, hogy mi mindenre jó az étel (ez már számtalanszor bebizonyosodott a menzán is, miközben nagy hévvel rakosgattuk kanalunkban a paradicsomleves betűtésztáját), a másik Duschamp Biciklikereke. A dadaista hírnök ready-made-jei és Orozco műve között annyi a különbség, hogy ez utóbbit nem kell agyonmagyarázni ahhoz, hogy elfogadjuk művészetnek.

A trió jobb oldali tagja Sol LeWitt cím nélküli akvarellje. A színes, egymáson hullámzó festéksávokról a napfény ugrik be, ami látszólag fehér, illetve átlátszó, de valójában magába foglalja az összes színt. LeWitt 27x19 centis festménye olyan, mint egy fénymolekula képe gigászi nagyításban.

A jobb oldali terembe fordulva egyből magára vonzza a tekintetemet Bob and Roberta Smith festmény együttese. A magyar népmesék furfangos juhászát és a negatív hős farkast idéző akril festmények felett a következő szövegeket olvashatjuk: "I painted these for you.", "You paint too fast.", "You look too fast.", "Look after your heart.". Két felnőtt ember játékának vagyok szemtanúja: a "játszunk felnőttesdit!" ellentétének, azaz a "játszunk gyerekesdit!" szerepjátéknak.

A tárlat színes szekciója ezzel a két teremmel ki is merül. A bal oldali helység felé véve az irányt, a középső teremben még megakadt a szemem Nan Goldin Misty és Joey a Horn utcában, Berlinben című fotóján, amin egy kék paróka és több réteg smink alól pislogó transzvesztita látható. A szoba többi képével ellentétben ez egy kicsit szomorú, ugyanis a nőnek látszani akaró férfi kifejezetten férfias. Goldin nem művészi beállításban kapta lencsevégre a kék hajú "hölgyet", ezért a kép olyan, mintha egy családi fotóalbumból esett volna ki. Életszagúságával sok mindent elárul a transzvesztiták életéről, és egyáltalán nem boldognak mutatja be.

A monokróm képek szobájába lépve, a szemközti falon Kosuth Ex Libris című szitanyomatai fogadnak. Az ex libris olyan kisméretű grafikai mű, ami a könyv fedelének belső borítójára ragasztva a könyv birtokosát jelöli. Kosuth műve esetében nem grafikai alkotásokról van szó, hanem szövegekről, melyek a nyelv tulajdonságait firtatják. A könyveket, mint a verbális kommunikáció felhasználóit birtokosi viszonyba állítja a nyelvvel. A címkéken az ex libris felirathoz nem egy név párosul, mint általában, hanem a nyelvvel kapcsolatos gondolatok. Így a "Nyelv könyveivel" találom szembe magam, ami a könyvek nyelvét, azaz magát a nyelvet kutatja.

Nives Wiedauer Torony című fotómontázsa alaposan körüljárja a torony fogalmát. Ki tudja, hogy a két alkotó munkáinak szomszédsága miatt ugrik-e be Kosuth Egy és három szék című munkája, ami szintén egy tárgy definiálását tűzi ki célul. De míg Kosuth magát a széket, mint tárgyat egészíti ki a róla készült fotóval és definícióval, addig Wiedauer különböző tornyokról készült fotók összemontázsolásával próbálja megfogalmazni, hogy mi a torony. Az Eiffel torony, a Notre Dame, a Pisai ferde torony, egy román, egy antik és egy gót torony kapcsolódnak össze, eklektikus alakzatot eredményezve.

Alan Charlton cím nélküli szitanyomatán egy vastag fekete sáv látható fehér alapon. A képen belüli és kívüli fehérség összeolvadni látszik, így a kiállítási tér kiegészíti a művet, míg a fekete sávban saját magamat látom, mint a körülölelő fehér térben álló alakot.

A monokróm terem egy egészen más világ, mint színes munkákat kiállító társai. Ahhoz képest, hogy egy nagyon vegyes gyűjteményről van szó, a rendezőknek sikerült kialakítaniuk egy olyan koncepciót, ami a sokféleségben egyfajta rendet teremt. A sokféleség elemei pedig mind bravúrosak - dicsérvén az anonim gyűjtők ízlésvilágát.

(A tárlat május 31-ig tekinthető meg.)

Barsi Böbe