Szülés után úgy éreztem, joggal mondhatom: "Ide nekem az oroszlánt!" Szinte eufórikus állapotba kerültem, nem voltak nehéznek tűnő feladatok előttem, mintha kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkeztem volna. Talán a hormonok játékszere lettem.

Aztán nyakamba szakadtak a gondok: sebláz, teljes elesettség, szoptatási nehézségek, kialvatlanság és a velem együtt szinte soha nem alvó kislányom.

A kiságy üresen állt, mert Dorka csak a mellkasomon tudott aludni, ha a feje a szívem felett volt. Mint egy kis kenguru. Utána egy hónapig pedig csak úgy, ha szorosan magam mellett tartottam, a karomban. Úgy éreztem, ezt nem sokáig fogom bírni, pedig bőven volt segítségem.

Menetrendszerűek lettek az éjszakai sírások, elkeseredettségemben vele együtt sírtam. Ekkor még nem tudtam, hogy nem minden gyerek hallott arról, hogy háton kell aludnia.

Rá kellett rádöbbennem, hogy nehezen kezelem a sírós időszakokat. Nem hangolódtunk még egymásra, én pedig elkönyveltem magam mint pocsék anya.

Aztán egyik éjszaka olyasmi történt, amit a mai napig nehezen hiszek el. Dorka már nem is tudom, mióta sírt... Felemeltem és zokogtam. Hiába ringattam, hiába próbáltam megetetni, mintha csak egyre jobban erősödött volna a sírás. Leejtettem a párnára, és kiabáltam tehetetlenségemben. Azt hiszem, ez volt a mélypont. A húgom bejött a szobába, felvette a lányomat, magukra tekert egy meleg takarót, és a kezében altatta egész éjszaka. A férjem szintén átvette az éjszakai műszakok egy részét. Az ő higgadtságuk és az, hogy nem vádoltak és nehezteltek rám, hatott rám és a lányomra is.

Azóta tudom, hogy a terhesség utáni depresszió talált utat hozzám is. A mai napig  bűntudatom van, ha az a néhány igen nehéz nap az eszembe jut.

Vajon milyen elvárásoknak akarunk megfelelni? A reklámok vagy a társadalom sugallta tökéletes anya-felség mítoszának? Miért hisszük, hogy nem lehetünk gyengék, és miért hisszük ugyanezt más anyákról? Azért, mert elhallgatjuk egymás elől?

Ne dőljünk be a "legszebb", "legtökéletesebb", "legnyugodtabb" jelzőknek, hiszen olyan érzelmek sokasága borít el bennünket, mint:

- boldogság

- félelem

- szorongás

- szomorúság

- reménytelenség érzés

- szélsőséges örömérzet

Különös tüneteket tapasztalhatunk magunkon:

- álmatlanság

- étvágytalanság

- ingerlékenység

- sírásrohamok

- a "képtelen vagyok rá" érzése

- állandó fáradtság

- közöny a baba iránt

Szélsőséges esetben a depresszió akár pszichózisba is átfordulhat, ami már komoly veszélyt jelent a babára és az anyára is.

KV