Keveset tudtam az országról. De mivel szeretek utazni, és új helyeket felfedezni, hatalmas lehetőségként tárult elém a csaknem 10 millió km² területű ország! Sajnos a járvány közbeszólt, de a korlátozások előtt szerencsére még volt alkalmam néhány igazán érdekes helyre eljutni.
Tapasztalataim szerint, aki még nem járt Kínában – és most a három évvel ezelőtti önmagamat is ideértem -, annak többnyire fogalma sincs arról, hogy mit lehet látni a Nagy Falon, az agyaghadseregen és a Tiltott Városon kívül az országban.
Pedig Kína valóban ezerarcú, a legmodernebb felhőkarcolóktól az ősi építményekig, a homoksivatagoktól a bambuszerdőkig, a béke és nyugalom szentélyeitől a legnyüzsgőbb, legzajosabb piacokig minden megtalálható itt.
Az első dolog, amire a nem ázsiai utazó felfigyel Kínában, hogy gyakran ő maga a legnagyobb látványosság. Mindegy, hogy milyen lenyűgöző természeti csodát vagy építészeti alkotást tekintünk meg éppen, biztosan lesz néhány belföldi turista, aki inkább a kékszemű külföldivel szeretne egy közös fényképet. Eleinte zavart, hogy mindenki megbámul, de egy idő után meg lehet szokni, ráadásul nem érzem rosszul magam amiatt, hogy én is megbámulok másokat.
Mint mindenütt a világon, itt is vannak olyanok, akik szeretik, ha megnézik őket, csak itt ők középkori kosztümöt húznak, és úgy indulnak turistáskodni.
Így nem ritka, ha olyan szórakoztatóan anakronisztikus látványban van részünk, mint a mobilozó Song-dinasztia korabeli hölgy vagy a színes selymek alól kivillanó edzőcipő. Egy idő után azonban mindez a táj részéve válik – vagy inkább a hömpölygő tömeg részévé.
Jártam csúcsszezonban a Vatikánban, úgyhogy azt hittem, tudom mi az a tömeg. Tévedtem. Ha tömegről van szó, akkor Kína egy egészen más szint. A főbb látványosságok körül mindig rengeteg ember tülekedik, sokszor őrjítően lassan hömpölygünk tömött sorokban, és amikor odaérünk a lényeges pontra, csak egy gyors pillantásra (vagy sokaknál csak egy gyors szelfire) van idő. Mondanom sem kell, hogy ez szinte teljesen élvezhetetlenné teszi az egészet.
Az pedig talán nem is olyan meglepő, hogy kínai nyelvtudás nélkül a nagyvárosokon kívül nem könnyű boldogulni egy turistának.
Sokszor előfordult, hogy külföldként, kínai személyigazolvány nélkül nem tudtunk élni bizonyos szolgáltatásokkal. Egy alkalommal például komppal szerettünk volna átjutni Putuo szigetre, ahová egyébként máshogy nem is lehet. A jegypénztár előtt hosszú sor kígyózott, így minket egy ott dolgozó idősebb hölgy az automata felé irányított. Mondtuk neki, hogy külföldiként nem tudjuk használni a gépet, erre ő a saját személyigazolványával vett nekünk jegyet.
A vidéki Kínában mindenütt azt tapasztaltam, hogy bár a szabályok sokszor nem kedveznek nekünk, az emberek segítőkészek, barátságosak és vendégszeretőek. A járvány kezdete óta azonban sajnos rossz híreket kapunk.
Bizonyos helyekről, ahová eddig gond nélkül beléphettünk, kitiltják a külföldieket. Ahogy otthon is lehetett hallani, hogy a pandémia elején gyanakvással fogadták a kínai embereket, úgy ez fordítva is igaz: sokan azt hiszik, már a külföldiek terjesztik a járványt, és az sem érdekli őket, ha az illető külföldi már két éve el sem hagyta Kínát.
