Egyszerre volt áldás és átok a múlt rendszerben, ha valakinek nyugati rokonai voltak. Áldás, hiszen így volt nekünk Legónk, gördeszkánk és Lee farmerünk már azelőtt, hogy osztálytársaink nagy része akár csak tudta volna, mi fán is teremnek az idézett tárgyak, vagy legalább is megtapasztalhatta volna a birtoklásukkal járó örömet.
De átok is volt egyben, hiszen nem lehetett pontosan tudni, hogy a hatalom miként is vélekedik a nyugati kapcsolatokról. Mennyire veszi jó néven, ha az embernek olyan rokona él nyugaton, aki ráadásul valami politikai szerepet is vállal az emigrációban.
De hogy egy kevésbé nyilvánvaló hátrányt is említsek, az ember gyakorlatilag egész gyerekkorát egy olthatatlan vágyakozás uralta, melyhez ráadásul számtalan illúzió is tapadt. Eljutni oda, ahonnan Ők jöttek, megtapasztalni azt az életet, melyet Ők éltek.
Reménytelen volt mindez. Pár évenként beállítottak a nyugati rokonok, hozták magukkal a színes történeteiket, színes tárgyaikat, mi pedig tudtuk, hogy egy darabig még nem mozdulhatunk, se pénz, se lehetőség nincs, hogy eljussunk Ausztráliába.
Irány a gyerekkori álom: Ausztrália
Hosszú évek indoktrinációja sikerrel járt, a végén már nem bírtam magammal, meghívólevelet kértem, vízumért folyamodtam, megvettem a méregdrága jegyet, és elrepültem Ausztráliába.
Az út átszállásokkal közel 24 óra Melbourn-be, kimondani is borzasztó, megtapasztalni talán még inkább az.
Előbb London, több órás várakozás, utána egy véget nem érőnek tűnő repülés Szingapúrig. Ott is több órás várakozás, majd irány Victoria állam fővárosa. Amikor repülőnk a kontinens fölé érkezett, a pilóta közölte, innen még hatórányi út vár ránk Melbourne-ig. Halleluja. Megkínoztak rendesen.
Megviselve, és a még előttem lévő jet lag okozta további megpróbáltatásokra gondolva sóhajtottam föl: Föld.
Alapvetően rokonlátogatásra érkeztem Ausztráliába. Egyszerűen le akartam ellenőrizni, hogyan is élnek azok az emberek, akik harmincvalahány éven keresztül rendszeres látogattak minket, és húzták el a mézes madzagot előttünk. Le kellett csekkolni őket, mindenáron.A család tagjai kézről, kézre adtak, így talán sikerült megúsznom a klasszikus turista köröket.
Egy hónapig magyar-ausztrálokkal éltem, azaz tartottam magam a latin mondás igazságához, ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak.
Victoria a szövetségi berendezkedésű Ausztrália legrégebbi alapítású állama (nevét a leghosszabb ideig uralkodó Victoria királynőről kapta), a kontinensnyi méretű országban ugyan a legkisebb területtel bír, de így is meghaladja Magyarország méretét. Bár az olvasó talán azt remélte, hogy beszámolómból képet kap egész Ausztráliáról, sajnos ki kell ábrándítsam, az egy hónapi kint lét csupán arra volt elegendő, hogy Victoria egy részét barangoljam be.
A repülőtérről az utam elsőként Mooroolbark-ba vezetett, ez Melbourne egyik népes elővárosa. Itt lakott nénikém is, és ez a hely lett fő bázisom, ahonnan indultam, és ahová általában vissza is tértem egy-egy nagyobb vidéki kiruccanás után.
Lord Melbourne és az aboriginal Mooroolbark
Azt érdemes tudni, hogy Ausztráliába milliós nagyvárosokat csak az óceánok partján találunk, a szárazföld belsejében nem (hiszen az a nyári hőség miatt jószerivel élhetetlen). A települések egytől, egyig hasonló logika szerint épülnek fel. Van a city, egy kis sziget, irodanegyed felhőkarcolókkal, és a mag körül terül el lényegében maga a város, tucatnyi, vagy inkább több tucatnyi elővárosból összeszőve, hatalmas területen.
A városok általában valami angol nemes (korabeli kormány tisztviselő, állami ember) után kapták a nevüket. Melbourne is egy Lord volt és miniszterelnök Victoria alatt, mielőtt elnevezték volna róla Ausztrália mára legnagyobbá váló városát. (De ilyen Sidney is, és még sorolhatnánk.)
A hivatali negyedként működő belvárosi részt körülölelő elővárosi rendszer érdekessége, hogy az érintett települések viszont már az őslakosok nyelvén kapták nevüket. Mooroolbark esetében is hiába keresnénk angol gyökereket, az aboriginal keresztség itt is kétségtelen.
Melbourne közösségi közlekedése kiválóan kiépített, Mooroolbark-ból egyórányi vonatozással lehetett bejutni a város központi pályaudvarára, a századfordulós Flinder’s street Stationra. Innen aztán újabb, és újabb átszállásokkal gyakorlatilag bárhová tová lehet menni az országban.
A város üzleti központja a Collins street, itt találhatók a bevásárlóközpontok, a parlamenti negyed, déli részen a művészek „otthona”, illetve a Swanston Street negyed, ahol a városháza, és más jelentős középület található. Innen a gépjárműforgalom is ki van tiltva. ( A két utca merőlegesen metszi is egymást.)
Mindezt igazán széppé a sok park és kert teszi, amelyek jelentős területeket foglalnak el a város központjában is. Nem véletlenül választják évről évre Melbourne-t a világ legélhetőbb városává.
Amikor a népszámlálás során egy kalap alá vették az őslakosokat a háziállatokkal
Az üzleti rész érdekessége, hogy a mostanság is hatalmas ütemben épülő felhőkarcolók mellett (igaz csak mutatóban) megmaradt néhány, a 20-as, 30-as években épült a Art Deco irodaház. Tipikus ipari dizájnjukkal, eredeti szépségükkel természetes módon emelkednek ki az egyen-magasházak unalmas egyvelegéből.
A most már csak Victoria állam parlamentjeként működő épületről pedig azt érdemes tudni, hogy a múlt század első éveiben egész Ausztrália parlamentjeként működött. Egészen addig, amíg az ausztrál honatyák nem tudtak dűlőre jutni abban, mi is legyen az ország fővárosa. Választani kellett Melbourne és Sidney között. Egy bölcs döntés eredményeként egy egyenes vonallal összekötötték a két várost, vették a közepét, és ott jelölték ki az ország közigazgatási központját, Canberrát. Érdekesség, hogy ez is a hely eredeti aboriginal (abo) elnevezése.
Melbourne-ben mindenképpen érdemes felkeresni két múzeumot, az egyik az abo-k múltját dolgozza fel, kellő önkritikával. Tudnivaló, hogy még az ötvenes években is, amikor népszámlálásra került sor az országban, az őslakosokat a háziállatokkal számolták együtt.
A másik pedig az emigránsok múzeuma. Itt is a saját történelmi múlt kritikus szemlélete a jellemző, hiszen a White Australia szemlélet nevében az országban egészen a hatvanas évekig még Európa déli népeit, olaszokat, görögöket, spanyolokat sem fogadták szívesen.
Mára ez persze gyökeresen megváltozott, de talán jobb is így, mert, ha belvárosi barangolásaink során egy jó kávét akarunk inni, azt biztos csak egy olaszok által alapított kávézóban tudjuk megtenni.
Bár még sok látnivalót lehetne a városban ajánlani, legyen most elég ennyi, levezetésként nézzünk ki az óceán, pontosabban a tengerpartra, Port Phillip Bay-hez.
Századfordulós öltözőkabin a városi strandon
Én februárban látogattam el Ausztráliába, ez az ottani nyár legmelegebb hónapja (a mi augusztusunknak felel meg), így a hőség elől érdemes a hűsítő víz mellé menekülni. Szerencsére Melbourne-be ezt az ember könnyűszerrel megteheti, a belvárosban csak felszáll a legendás 16-os villamosra, és egy viszonylag hosszú utazás után már ott lehet a St. Kilda Beach-en.
Bár Ausztrália egy fiatal ország, azért gondosan óvja a régről maradt emlékeket, így a strandon még ma is azokban a színes fa öltöző kabinokban lehet öltözni-vetkőzni, amit a múlt század elején húztak föl a homokos fövenyen.
Great Ocean Road, Ballarat, és Gipsland
Aki Melbourne-be látogat, annak kihagyhatatlan túra lesz Great Ocean Road.
Ez egy egész napos „hullámvasút” egy le-föl száguldozás az óceánparton kiépített országúton, egészen a The Twelve Apostles sziklacsoportig. Ez 12, az óceán által körülölelt sziklaóriást jelent; bár, hogy ma mennyien vannak, azt már nem tudni, mert a tengervíz eróziója következtében egyre, másra omlanak bele az óceánba.
Maga az út a nagy gazdasági világválság idején épült ki, amikor amerikai mintára hatalmas állami beruházásokkal próbálták a munkanélküliséget csökkenteni, és a kereslet növelésével a gazdaságba újra életet lehelni.
Az út, ami visszafelé már a szárazföld belsejében vezet, hatalmas élmény. Az embert olyan tágasság érzés fogja el, hogy ilyenre a szűk európai tájakon még esély sincs.
Melbourne-ből érdemes még ellátogatni Ballaratba, az ausztrál aranyláz ikonikus helyszínére is. Persze a városban bányászat már nem folyik, de olyan Szentendre formában megőrizték a régi épületeket, bányászati relikviákat. Aki szereti a skanzen-feelinget, annak mindenképpen ajánlom.
Gipsland lehet még egy érdekes túrahelyszín. Ez a vidék ma már megszólalásig hasonlít a wales-i tájakra, dimbes-dombos, fűvel benőtt legelők, kilométereken keresztül, hatalmas marhacsordákkal ( ez Ausztrália legnagyobb tejtermelő vidéke). Az angliai telepesek megjelenése előtt viszont a vidék egészen másképp nézett ki. Dús erdők, buja növényzet, amit az angol textilipar korabeli igényei egyszerűen juh legelőkké változtatott. Ma már ipari táj, de talán jó értelemben vett ipari táj.
Vissza a városba, találkozás a Beatles-szel
Melbourne-t egy hatalmas hegyvonulat, a Mount Dandenong koszorúzza, és bár kevesen tudják, télen (persze az ottani télen) sízésre is alkalmas a hely, gyakori a csúcsokon a hó.
Amiért én mégis a csúcsra törtem (a legnagyobb nyári rekkenő hőségben) az egészen más volt. Nénikém, aki 56-os menekültként érkezett az országba, a hatvanas években kibérelte a hegytetőn lévő bisztrót, vállalkozóvá válásának egyik etapja volt ez. A bolt jól ment, a teraszról egész Melbourne belátható volt, a lábunk alatt elterülő városra még a Beatles is kíváncsi volt.
Így találkozott a nénikém egyszerű emigránsként a híres gombafejűekkel.
Becses fejezet ez a családi krónikánkban.
Ausztrália egy hatalmas ország, Victoria csak egy kis szelete, amit pedig most a fentebbi sorokban bemutattam, még annak is csak a töredéke, amit az egy hónapos kint létem alatt tapasztaltam, és láttam.
Bár messze van, az utazás is drága, de mindenkinek ajánlom, aki egy laza és jókedvű, szorongásoktól mentes országot akar meglátogatni. Kerekedjen fel, nem fog csalódni, nem csak a táj, az épített környezet, de az ott élő emberek is elbűvölők.
Persze mindezt csak abban az esetben ajánljuk, ha a járvány is engedi.
Ezt is olvasd el!
