A már megszokott és ezer szóval dicsért horvát autópálya egészen Zadarig tartott. A megtett utat nem csak a kilométerkövek jelezték, hanem a megváltozó flóra is: a tölgyfákat felváltották az olajfák, és a dús aljnövényzetet az apró cserjékkel megtűzdelt sziklás-homokos talaj. Tengerszint felett kétezer méterrel már más a levegő, folyton jár a szél, de pazar látnivalót kínál a magas hegyek és a kék tenger kettőse. Tulajdonképp ekkor érzi az ember igazán milyen picinyke és törékeny ő, és milyen hatalmas erő maga a természet. Talán ez az első momentum az utazás alatt, hogy másként tekintsünk saját, hétköznapi világunkra. A határon levetkőztük a napi, nyomasztó terheket, itt az ideje, hogy újrarendezzük gondolatainkat, s ráébredjünk: ez az élet, a többi csak próbatétel.
Letérve az autópályáról már keményebb utakon találjuk magunkat: kacskaringós, szűk utak vezetnek a célállomásig, előzni biztonságosan szinte lehetetlen. Vir szigetig áthaladunk Nin, Zaton, Privlaka falvakon. A színes mediterrán házak udvarain pompás dús muskátlik, magas pálmafák, lila levendulák, óriási szemű szőlők, fügefák, narancsszínű papayabokrok. Szinte minden kapuban, az országút szélén a kertben megtermő zöldségeket, gyümölcsöket árulják: gyerekkoromban ettem utoljára két ököl nagyságú, mégis illatos és zamatos paradicsomot, mézédes görögdinnyét, óriási nektarinokat, körtét, hasonlóan édes, a permetezőszert hírből sem ismerő szilvát, fáról szakasztott fügét. Az ötödik napernyő mellett már nem lehetett elhaladni, muszáj volt belekóstolni az eddig csak szemet gyönyörködtető édeni gyümölcsökbe. Később is érdemes volt itt vásárolni a gyümölcsféléket, mert egyrészt olcsóbb, másrészt eredeti horvát. A szupermarketekben a zöldségek kilónkénti ára 10-15 kuna közötti, addig az őstermelőknél 5-8 kuna.
A szigetre természetesen egy hídon át vezet az út. A bejárat tetszetős: a híd lábainál ingyenes az iszappakolás, persze kizárólag önkiszolgáló módon. A tenger végtelennek tűnik, az emberi jelenlétet csak a vitorlák és az iszappakolók jelentik. Persze a sziget közepe felé haladva más a helyzet: a magasra nőtt fenyőfák közül egyre nagyobb számban tűnnek elő a mediterrán apartmanok, sőt a centrumban egy kisebb, de annál sűrűbben lakott városban találjuk magunkat. Maga a sziget nagyon hosszú, így hosszában autóval is kell kb. húsz perc. A három hosszanti utat, keresztezik a tengerig lefutó utcácskák. Ha a főúton haladunk szembetűnő, a sziget balra eső fele rendkívül kiépített, régi-új épületek, boltok, bazársorok, pékség, szórakozóhelyek. Nem így a jobb oldalon: üres telkek, kopár mezők, félkész házak. Az izgatott találgatást, hogy hol fogunk lakni az elkövetkezendő tíz napban, egy jobb kanyar hamar kettétörte.
(folyt. köv.)
Mester Viktória
