Életem egyik legérdekesebb útja Nyugat-Afrikába vezetett. Több országot is bejártunk a Szahara körül, mígnem eljutottunk Burkina Fasoba. Ez a különleges hangzású név azt jelenti: becsületes emberek országa. Mint minden utazásom előtt, most is felkészültem az útra, de a könyvek nem tudták visszaadni mindazt, ami rám várt. Egy egész ismeretlen világba csöppentem, teljesen újfajta szokásokkal, építészettel, ahhoz képest, amit addig láttam a fekete kontinensen. A világ egyik legszegényebb országába érkeztünk, ami azonban a hagyományok őrzésében, a család összetartásában és az idősek tiszteletében igazán példamutató.
Életképek útközben
Repülőgépünk Bobo Dioulassoban, az ország egyik nagyvárosában landolt, innen indult a nagy kaland úticélunk, Tiebele, a 15. század óta lakott erődítményfalu felé. Már az odafele vezető buszúton színes életképeknek voltunk tanúi: apró kunyhókkal szegélyezett falvakon suhantunk át, asszonyok színes műanyag kannákkal a fejükön ácsorogtak a kutaknál, szamarak battyogtak a földutakon maguk mögött kordékat húzva több méter magasan megpakolt terményekkel. A busz ablakából lelkesen fényképeztünk, egyszer csak megláttunk egy motorost, aki az ölében egy hatalmas bikafejet tartott, a háta mögött az ülésen pedig az állat teste hevert. Azonnal meg kellett állnunk, ilyen látványban még soha nem volt részünk. Kiderült, hogy ő a helyi hentes és a mészárszékről szállította a friss húst a boltjába. Hosszú út után érkeztünk meg Tiebelébe, ami eredetileg királyi székhely, bár nem király, hanem a falu elöljárója és rokonai lakják. Otthonuk egyáltalán nem hasonlított egy palotára, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi lakóépület.
Díszes fogadtatás
A falu vezetője és a vének tanácsa, egyéb fontos emberek társaságában már vártak minket a főtéren, meleg fogadtatásban részesítették a csoportunkat. Vad táncot adtak elő, majd hosszú beszédek következtek, csak ezután látogathattuk meg a falut. Mielőtt beléptünk a királyi udvar területére, egy szeméttel teli kis domb esett utunkba. Semmiféle jel nem utalt arra, hogy ez egy különlegesen fontos hely lenne. Az egyik turista gyanútlanul felsétált a dombra, aminek nagy kiáltozás lett az eredménye. Az illetőnek sürgősen le kellett jönnie onnan, mert ez egy szent hely volt, amire senki nem léphetett rá. Mint megtudtuk, innen szokták kidobolni a fontos híreket és ide temetik el az újszülöttek méhlepényét.
Alacsony házak egyszerű berendezve
Ezután színes, mintás, sárral tapasztott házakhoz érkeztünk, mindegyikhez kis udvar tartozott, amit alacsony fal vett körül. A házaknak különböző formája volt: a nyolcszögűekben az idősek és unokáik, a négyzetalakúakban az ifjú házasok, a köralakúakban pedig az egyedülállók laktak. A nagyszülők azért élnek együtt unokáikkal, mert így tudják átadni nekik a tudásukat. Igencsak hajlékonynak kell lenni ahhoz, hogy valaki be tudjon lépni egy ilyen házba. A bejárat olyan alacsony, hogy csak összegörnyedve, fejünket előre bedugva, szinte négykézláb lehet bemászni az épületbe. Ez egy nagyon jólműködő védelmi rendszer is egyben, ha ellenség jönne, azonnal fejbe lehet vágni. Mikor már azt hittük bent vagyunk, újabb akadályba ütköztünk, egy alacsony fal állta utunkat, amit átlépve érkezhetünk meg a ház egyetlen helyiségébe. Bent félhomály fogadott, tudniillik a házaknak egyáltalán nem volt ablakuk.
A berendezés nagyon egyszerű: egy gyékény, kis konyhasarok tűzhellyel, a fal előtt felhalmozott agyag edények, amelyeket a ház asszonya egész életében használ. Mikor meghal, összetörik őket és a cserepekkel felszórják a szülei házához vezető utat. Látogatásunkkor az asszonyok éppen az egyik házat festették, ecset gyanánt gyöngytyúk tollakkal vitték fel a természetes anyagokból készült, fekete, fehér, vörös színű festékeket az előre megrajzolt ábrákra. A geometrikus formák, az állatalakok szimbolikus jelentéssel bírnak, megvédik a ház lakóit a rossz szellemektől, családi boldogságot, termékenységet, szerencsét hoznak. A nők munka közben beszélgettek, énekeltek, látszott rajtuk, hogy összeszokott csapatot alkotnak. A korelnök felügyelte a munkát.
Éjszaka a háztetőkön
Búcsút mondtunk vendéglátóinknak és folytattuk utunkat abba a faluba, ahol az éjszakát töltöttük. A szállásunk igen romantikus volt, csoportunknak a házak tetején állítottak fel kemping ágyakat. Hálózsákba bújva, szúnyoghálókkal körbevéve csodáltuk a ragyogóan tiszta, csillagos eget, amit ritkán lát manapság a városi fényekhez szokott ember. Ebben a faluban a házak egymáshoz tapasztva épültek, egyik tetőről a másikra lépdelve gyakorlatilag be lehetett járni az egész kis falut. A civilizáció vívmányait, a mobil zuhanyozókat és mellékhelyiségeket a házakat körülvevő falakon kívül állították fel, igazi kalandnak ígérkezett a házak tetejéről eljutni oda. Egy fatörzsből kivájt létrán kellett lemászni a teljes sötétségben, majd a házak közötti labirintuson keresztül jutottunk el az egyetlen kapuhoz, amit éjszakára bezártak. Egy őr vigyázta álmunkat, őt kellett megkérni, hogy engedjen át a kapun a mellékhelységekhez. Miután itt nem volt sem étterem, sem szakács, sem pincér a környékben, nekünk idegenvezetőknek kellett az étkezéseket megoldani. Előre felszerelkeztünk alapanyagokkal, helyi friss zöldségekből, csirkéből - amiből elég sokat szereztünk be, mert ilyen csenevész szárnyasokkal még életünkben nem találkoztunk - készült el az ínyenc menü. Mi szolgáltuk fel, mi töltöttük az innivalókat, készítettük a koktélokat.
Gyertyafénynél megvacsoráztunk, majd a falusiak elkezdtek énekelni, zenélni nekünk. A vérpezsdítő zene hatására többen a csoportból „rúgták a port”. A szó szoros értelemben, mert az esti fényben fehér porfelhő gomolygott körülöttünk, ahogy táncoltunk. Az egész napi eseményektől elfáradva, jólesett lepihenni, egymásnak jó éjszakát integetve aludtunk el a Tejút fényei alatt.
Így büntetik meg a tolvajt
Másnap, reggeli után induláshoz készülődtünk, amikor az egyik vendég szólt, hogy hiányzik a hátizsákjából a napszemüvege. Rögtön értesítettük a falu vezetőjét, aki elborzadt a hír hallatán, mert itt a lopás halálos bűnnek számít. Addig nem mehettünk sehová, amíg nincs meg a tettes. Kihirdették az egész falunak, hogy álljon elő a bűnös és adja elő a lopott holmit. Vártunk jó fél órát, de semmi sem történt. Majd kihirdették, hogy ha nem jön elő, kénytelenek lesznek csirkeáldozatot bemutatni, ami a tolvajra nézve végzetes lehet. Megint eltelt egy kis idő, de a tettes nem került elő. Ekkor összegyűlt a vének tanácsa, leültek egy sorba, a károsultat a sor elé állították. Hoztak egy kis csirkét és elnyisszantották a nyakát, vérét a földre csöpögtették, közben varázsigéket mormoltak. Majd átnyújtották a csirkét a turistának, akinek szintén csöpögtetnie kellett a vért és végig sétálnia a sorfal előtt. Ezután közölték, hogy a tettes két héten belül meg fog halni. Így lakol meg bűntettért. A rituálé izgalmas volt, a szemüveg nem került elő és mi csak reménykedni tudunk, hogy egy napszemüveg miatt senkit sem ért utol a végzet.
Népünnepély maszkokkal
Burkina Fasoban nagy hagyománya van a maszkos táncoknak. Különösen Boni falu híres ezekről a népünnepély számba menő eseményekről. Mi is egy ilyen előadáson vettünk részt. Amikor megérkeztünk a következő állomásunkra, Boniba, már nagy volt a felfordulás a főtéren. Mindenhonnan érkeztek a népek, a tér egyik oldalán állították fel az asztalainkat, székeinket, fiatalok és öregek tolongtak előttük, mindenki kíváncsian várta, mikor kezdődik a maszkos tánc. Útjaim során láttam már fából készült, félelmetes maszkokat például Maliban, de az itteniek mindent felülmúltak. Ezek is fából készültek, de az őket körülvevő, színes raffia szalagok, a testet beburkoló, vastag fonalakból készült jelmezek még érdekesebbé tették a látványt.
Egyes maszkok legalább két méter magasan tornyosultak a táncoló feje fölé. Elképzelni sem tudtam, hogyan képes a táncos mozogni vele. A 10-20 kilós maszkok különböző jó és rossz szellemeket, állatokat - bölényeket, antilopokat, majmokat, madarakat, hatalmas lepkét – ábrázoltak. Az előadás során egy kicsit betekintést nyertünk a helyi életbe, láthattuk, hogyan művelik a földet, hogyan kérnek esőt, bőséges termést, miképp adják férjhez a lányaikat és temetik el szeretteiket. A zenei aláfestést fúvós és ütős hangszerek adták. Ahogy fokozódott a hangulat, egyre nagyobb lett a hangzavar, a nézőközönség hangosan biztatta az álarcosokat, akik teljesen belemelegedtek a történetekbe. Mi csak ültünk és kapkodtuk a fejünket, kattogtak a fényképezőgépek. Közben persze minket is érdeklődéssel figyeltek a helyiek.
Kisfiúk lestek ki a házak falai mögül, majd hirtelen elénk futottak, megbámultak minket, és visszairamodtak a rejtekhelyükre. A bátrabbak odajöttek hozzánk, köszöntek, sőt még kezet fogtak velük. Néha ide téved egy-két turista, de azért nagyon ritkán látnak fehér ember, őket is épp úgy érdekeltük mi, mint minket ők. Az előadás végén már a felnőttek is szóba elegyedtek velünk, már amennyire ezt a nyelvi nehézségek megengedték, de mosollyal és néhány baráti gesztussal megértettük egymást.
Földváry Eszter többi történetét itt olvashatod el:
A keleti népek vendégszeretete
