Amikor először vetette fel a barátom, hogy költözzek vele Kínába, eléggé lehetetlen ötletnek tűnt. Nem csak azért, mert előtte még csak két randink volt, vagy mert Magyarországhoz kötött a családom, a munkám és a lakáshitelem, hanem mert volt már egy kis Kína-tapasztalatom, ami alapján úgy tűnt, ez az ország nem igazán nekem való.
Először is a legnagyobb rovar, amit valaha láttam terráriumon kívül, az egy kínai kabóca volt. Másodszor, a guggolós wc, amely egyúttal a zuhanyzó lefolyónyílásaként is funkcionált, első látásra mélyen megrendített. Harmadszor pedig van egy enyhe tömegiszonyom, ez pedig szintén nem előnyös Kínában.
Első tapasztalataimat Kínáról 2006-ban szereztem, egy kórusversenynek köszönhetően. Abban az évben ugyanis Xiamenben, Kína egyik déli nagyvárosában rendezték meg a World Choir Gamest, a világ legnagyobb nemzetközi kórusversenyét. Én pedig olyan szerencsés voltam, hogy az Aurin Leánykar tagjaként részt vehettem rajta. 17 éves kamaszként életem talán legnagyobb kalandjának, és kihagyhatatlan lehetőségnek ígérkezett egy tíz napos kínai út. Akkor azt hittem, hogy ez lesz az első és az utolsó alkalom arra, hogy ilyen messzire jussak az otthonomtól.
Az emlékeim a tizenöt évvel ezelőtti Xiamenről eléggé megfakultak. Annyi biztos, hogy megdöbbentő élmény volt a hatalmas tömeg, az iszonyú hőség és pára, valamint a tömény kelet-ázsiai atmoszféra. Amikor elmondtam a barátomnak, hogy mik voltak a benyomásaim Kínáról, azt felelte, Sanghaj egészen más. Igaza volt, Sanghaj belvárosában járva tiszta utcákat, csillogó felhőkarcolókat és jól öltözött embereket látni. A régóta Kínában élő magyarok gyakran sajnálkoznak is, hogy az utcai kifőzdékkel együtt eltűnt az a hangulat is, amit ők úgy kedveltek. A három év alatt, amit Sanghajban töltöttem sokszor eszembe jutott, hogy milyen jó lenne visszamenni Xiamenbe, és megnézni, mennyit változott. Nemrég végre sikerült.
Ha csak lepottyantottak volna, és nem mondják meg hol vagyok, a tizenöt évvel ezelőtti emlékeim alapján biztosan nem tudtam volna beazonosítani Xiament. Ma a város egy disztingvált turisztikai és üzleti központ. Ha letérünk a mellékutcákba, még kapunk némi autentikus Kínát, de csak szűk keretek közé szorítva. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor európaiként bementünk egy plázába, az összes szem ránk szegeződött. 2021-ben már korántsem számítottunk ekkora attrakciónak, még itt-ott elhangzott egy-egy waiguoren vagy laowai (külföldi) kiáltás, de már szinte csak megszokásból.
A forgalom koránt sem tűnt olyan kaotikusnak, mint tizenöt éve, amikor mindenki keresztbe kasul hajtott át a körforgalmon. 2021-ben már szép rendben haladnak az autók a széles, új utakon. A tömeg sem volt elviselhetetlen, bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ebből a szempontból én változtam, vagy a város. 2006-ban Kecskemétről, egy csöndes mezővárosból érkeztem a több milliós Xiamenbe, 2021-re viszont már túl voltam jó pár Budapesten és Sanghajban eltöltött éven.
Nagyon szép napokat töltöttünk Xiamenben, bejártuk csodás botanikus kertjét, jót vacsoráztunk hangulatos belvárosában, és kisétáltunk este a tengerpartra. A szomszédos Gulang Yu szigetre is átkeltünk, ahol 19-20. századi európai épületek, és igazi gyarmati hangulat fogadott minket.
2006-ban egyébként a kórusommal két első helyezéssel és nagy büszkeséggel hagytuk el Xiament. 2021-ben pedig sok új élménnyel, és azzal a sokadszorra levont tanulsággal, hogy Kína borzasztóan gyorsan változik.
