Rég írtam az előző részt, és ugye semmi sem véletlen. Már nem szeretem felvállalni, nem érzem a lendületet, a dolog hősi része az első gyógyult diagnózis kiadása után megszűnt. A környezetemnek is hosszú volt ez a tűrés, hiába voltam jó beteg, vagy nem jól voltam jó beteg. A színdarab végét várták jogosan, a miheztartás végett, az élet oly kénytelen törvényei szerint,- igazodni akartak.  

Olyan volt, mintha egy új dimenzióba léptem volna át. Ami egyben a "kívülről" látó, azaz kívülálló és egyben nagyon maga magam, kiszakított csupasz ember lett. Mintha elsodortak volna a dolgok valahova, ahonnan távolságból figyelek másokat és önmagam. Nem láttam semmilyen utat, rám szakadt a tiszta elmém és játszadozott velem hidegen. Még valami örömhöz hasonló állapothoz is hasonlított, hogy vége...végre vége.

Nem tudom mikor kezdődött, én mindenesetre 2004. nov. 11 óta tudom, hogy rákos vagyok. Csütörtök volt, a kedvenc napom. És a jó 11-es szám! Ma már tudom, hogy fél évig készültem erre a napra.

Kitántorogtam a folyosóra, ahol éppen rendet teremtett az egyik orvos. Kiküldte a betegeket a külső folyosóra, mert túl sokan voltunk. Hát bizony nagyon sokan voltunk. A külső folyosón is sokan voltunk, de nem látszottunk, nem voltunk szem előtt, nem zavartunk. Igaz itt sem volt szék, de a huzat és hideg elviselhetetlen lett egy idő múlva. 

Nekem, a szűzjegyű embernek nem nehéz a sorok közt olvasni, és az embereket látni. De a betegségem kapcsán olyan érzékenységem fejlődött ki -újra-, hogy azok már, csodaként is megélhetőek.