Mindeni átélt már az életében olyan pillanatot, amikor "torkán akadt a szó" - nem tudta elmondani, vagy kimondani, amit érez, vagy gondol. Ez még önmagában természetesnek tekinthető, ha a torokszorító percek után megjön a hangunk, megtaláljuk a szavakat és kifejezzük érzéseinket, elmondjuk mondandónkat. Nagyon sokan vannak azonban, aki az ilyen helyzetekben "elnémulnak", divatosan szólva "bedugulnak", mert nem tudják megfelelően megfogalmazni és kimondani, amit szeretnének.

A pszichológusok szerint az önkifejezés technikáját a gyerekkorban tanulja meg az ember, illetve taníthatják meg a szülők, ha odafigyelnek gyermekükre. Ezért nem csoda, ha a felnőttkori önkifejezési zavarok nagy része a gyerekkorra vezethető vissza.

Aki felnőttként nem tud helyesen érvelni, vitatkozni annak gyerekkorában valószínűleg sokszor mondták - szidás kíséretében - a szülei, hogy "Velem ne vitatkozz". Nem hagyták, hogy megpróbáljon védekezni, kifejteni véleményét, vagy ha hagyták is, nem világítottak rá a mondandójában rejlő logikai buktatókra, helytelen fogalmakra és kifejezésekre. Ugyanilyen rossz, ha szülők hagyják, hogy a gyerekek "egymásnak esve" vitatkozzanak, és azt mondják, intézzék el egymás közt. Nem kell igazságosztónak lenni, de jó alkalom arra, hogy a gyerekek megtanuljanak vitatkozni, megismerni, hogyan kell egy más személyiséggel rendelkező valakit meggyőzni.

A túlzott tekintélyelvűség, kötelező tiszteletadás belenevelése a gyerekbe szintén oka lehet a későbbi önkifejezési problémának.

Nem véletlen az sem, hogy a férfiak nagy része képtelen jól kifejezni érzelmeit szóban. Kisfiúként, vagy pláne kamaszként azt tanították neki, hogy az érzelmek kifejezése, a "lelkizés" férfiatlan dolog. A felnőttkori párkapcsolatok legnagyobb problémája - a nők részéről - éppen ez. Nem csak a "szeretlek" szót mondják ki nehezen, hanem a gyengédség egyéb - szóbeli - megnyilvánulását is elfojtják.

Az önkifejezés technikája azonban felnőttkorban is tanulható!

Az első lépés, hogy felismerjük és beismerjük, hogy nem tudjuk jól kifejezni magunkat! Sokan ugyanis hajlamosak a másik félben - partnerben, munkatársakban, főnökökben - keresni a hibát.

Ha eljutottunk a felismerésig, akkor innen már csak kis lépés, hogy megállapítsuk mi magunk, mennyire súlyos a probléma. Fordulhatunk pszichológushoz is, de számos szakkönyv is van, amelyik részletesen taglalja az önkifejezés zavarait, és megoldási technikákat is kínál.

Mielőtt azonban bármelyikhez fordulunk, próbáljunk ki néhány "házi" praktikát:

1.) Első lépésként nem kell feltétlenül érzelmes szavak özönét zúdítani a kedvesünkre! Elég, ha a vacsora feltálalásakor például, nem csak annyit mondunk "köszönöm", hanem pár kedves szót még hozzáteszünk: "Ez nagyon finom volt! Biztos sokat fáradtál vele, pihenj le, majd én leszedem az asztalt!" Meglátják, jó fogadtatásra találnak, s jöhet a következő, immár kicsit érzelmesebb lépés, és megtanulják, hogy nem is annyira férfiatlan dolog kifejezni érzelmeiket!

2.) Ha a munkahelyen nehézségeik vannak véleményük elmondásában, álláspontjuk megvédésében az első lépés, hogy készüljenek fel még otthon a megbeszélésre, vagy értekezletre! Rágják át alaposan mondandójukat, munkatársaikat, főnökeiket ismerve, vegyék sorra a lehetséges kritikákat, ellenérveket, és próbálják megfogalmazni válaszaikat! Lehetőleg mindezt hangosan! Ha harmonikus párkapcsolatban élnek, kérjék meg kedvesüket, hogy vegyen részt ebben a "játékban".

3.) Próbáljanak meg leszámolni a tekintélyelvűséggel! A főnököt nem azért kell tisztelni, mert ő a főnök! Lehet, hogy úgy gondoljuk, egyetlen erénye, hogy munkát ad nekünk. Ez fontos szempont, de ettől még kulturáltan, finoman, a megfelelő szavakat megtalálva, el kell tudni mondani véleményünket. Meg fognak lepődni! A legdurvább főnök is "meghátrál", ha értelmes, helytálló véleményt hall.

Ugyanígy a családban is érvényes az elv, hogy a szülőknek kijár a tisztelet, de ettől felnőtt-gyerekként még jogunk van elmondani, megfelelően megfogalmazott véleményünket, ragaszkodni saját elveinkhez, álláspontunkhoz életvételünkkel kapcsolatban.

4.) Amikor gyerekeinkbe megpróbáljuk "belefojtani" a szót - gondoljunk önmagunkra! Nem veszítünk semmit szülői tekintélyünkből, ha vitatkozunk gyermekünkkel. Sőt! Ebből nem csupán a gyerek tanulhat, hanem mi magunk is gyakorolhatjuk a helyes önkifejezési technikát!

Ne lépjünk hát túl azon a problémán, hogy nem tudjuk elmondani, kimondani azt, amit érzünk, vagy gondolunk. A túl sok elfojtás növeli belső feszültségünket, azaz negatív stresszt okoz, s ez, mint tudjuk számtalan egyéb egészségügyi problémát okozhat!