Elfáradtam, nyugodtan végignéztem életem gyümölcseit, kapcsolatait és elégedetten vettem számba, hogy ami elintézni valóm van, arra még van időm.

Úgy tartottam, a gyermekeim sínen lesznek, elég erősek és egészségesek ahhoz, hogy ezt jól feldolgozzák. Felkészítettem őket, megnyugtattam őket, hogy nekem ez, és a halál nem félelmetes, ezt valahol én akartam, mert nagyon nem vonz az előttem lévő jövő. Nem tudtam és nem akartam őket sajnálni.

Mondtam, én nem akarok kisnyugdíjas, beteges, önmagának is terhes öregasszony lenni, aki hónapról-hónapra a villanyszámlára, stb. gyűjtöget. Nem tölt el örömmel már az élet, hiszen az számomra csak munka. Nem boldogít a siker, hiszen már ismerem a képességeimet. És sose lesz már annyi pénzem, hogy nyugodtan várhatnám a jövőt, és nem vagyok az a típus, aki a gyermekeire tud és bír támaszkodni. Nincs vonzó jövőképem, ami van, abból köszönöm, nem kérek.

Szeret az Isten, mondtam, hiszen adott időt az elválásra, a méltósághoz, a választásra. Majdnem végrendelkeztem, szóban meg is tettem.

A lányommal régóta az összes konfliktusunknál kibukott belőlem, hogy- mi lesz veled nélkülem? Még számomra is kínos volt, hogy miért esem annyira kétségbe attól, hogy nem hajlandó megtanulni főzni. Ő pedig vállalva minden harcot, ellenállt minden felnőtté-válási nevelésemnek. Már a háztartásunk pénzügyi vezetését is rábíztam, hogy tanuljon meg gazdálkodni.

Magamból pedig egy bezárkózott, munkamániás konfliktusmentes, megbízható kellemes embert faragtam- a külvilágnak. Olykor felrobbantam, de csak szűk családi körben. Ezeket pitiáner helyzetekben tettem, minden ésszerű előzmény nélkül. A lányom szenvedte meg ezeket. Persze ok mindig volt, lázadás mindig volt. De csak helyzeten kívül, összefüggéstelenül robbantam és reagáltam túl a dolgokat.

A külsőségekre nagyon figyeltem, a napi környezetem reakcióját, hogy nagyon pozitívan megváltoztam, úgy fogadtam, hogy helyes úton járok. Beszűkült a világom, nem volt időm semmire, amit szeretek. Olyan irodalmat olvastam, ami hasznos a munkámhoz, a terveim anyagi természetűek voltak, barátaimra nem szakítottam időt, mert azt hittem, hogy nincs.

Ha néha-néha barátok közé mentem, már nem tudtam felvenni velük a régi fonalat.

Öregnek hittem magam egy új kapcsolathoz és nehéz természetűnek, alkalmatlannak. Tünde szerint minden magamra vonatkozó kérdésnél a válaszaimban a gyerekeimre lyukadtam ki.

A "régi" szenvedélyes természetem, életem kapcsán bűntudatot éreztem, és talán azt hittem fizetnem kell érte, vezekelnem kell. (A gyermekimet kárpótolni a válásért...stb.)

Pedig, gyakran elegem volt ebből a magamra osztott szerepből, de nem láttam már a kiutat, az álarc, a szerep túl jóra sikerült. Megbocsátottam már mindenkinek, elrendeztem már majdnem mindent, megrendeztem a végjátékot.

A környezetem csak egyet tudott már csak rám róni, a dohányzást.

"Igazán büszke vagyok rád, csodálatos dolgokat műveltél, teszel, de ez az egy...és hogy nem törődsz az egészségeddel. ..." Mondták.

Én pedig szeretek dohányozni. Mint egy gyerek élvezem, hogy én megtehetem a munkahelyemen is. Van saját szobám már, ahol azt csinálok, amit akarok...éjszaka a számítógép előtt munka mellett pöfékelhetek...De tudtam, hogy csak ezzel vívnám ki igazán a nagyobb elismerést, így lehetnék tökéletes katona. És a kritikákra, a reakcióm mindig düh, harag és megalázottsági érzés volt. "...De büdös vagy, de büdös van itt, ha benyitottak a szobámba."- Gyomorszájon vágott mindig. Itt bemakacsoltam magam. Nem, de belül ... Igen, valamiképpen szétfeszítette az illúzióimat...

Ez is csak kis része az igazságnak. A lényeg, hogy mások szemében akartam látni magam, meg akartam felelni a felesleges, lényegtelen és nem is létező elvárásoknak. Elindítottam egy önpusztító utat, és szép lassan eltűntem, elhallgattam, és mások visszatükröződésévé váltam. Kis kaméleon lettem, aki, amely azonban nem rendelkezik gyökerekkel. És persze, hogy nem tud így élni. Kevésbé irodalmian, hazudtam, magamnak és mindenkinek.