Nem tudtam, mire számíthatok, milyen lesz Türkmenisztán fővárosa, Ashgabat. Mindenesetre nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy eljuthatok ide. Amint a gépünk leszállt, a reptéren egy gyönyörűséges épületet pillantottunk meg. Ez volt a várócsarnok, ami egy fehér, kiterjesztett szárnyú sólyom madárhoz hasonlított. Ilyen légies, a repülést tökéletesen szimbolizáló épületet addig még nem láttam életemben.
Kihalt város, fehér márvány épületekkel
A városba több sávos, modern autópálya vezetett. Ahogy közeledtünk a központ felé, több emeletes hófehér márvánnyal borított épületekre lettünk figyelmesek. Az egész város fehér volt, rekord mennyiségű márványt dolgoztak itt fel az építkezéseknél. Az egyik kereszteződésben Türkménbasi, az ország vezetője mosolygott ránk teljes életnagyságban, illetve talán még nagyobb méretben egy neon tábláról.
Hirtelen arra döbbentem rá, hogy megérkezésünk óta egyetlen autót sem láttunk az utakon. A szuper modern légkondicionált buszmegállókban elvétve várakozott néhány utas. Amúgy szükség is van a hűtésre, hiszen nyáron akár a 40 C fok sem ritka ezen a vidéken. Szinte néptelenek az utcák, senki sem igyekszik sehová. Olyan hatalmas várost építettek fel, olyan távolságok vannak, hogy ezt gyalog szinte lehetetlen bejárni. Az embereknek pedig nem telik autóra. Boltok sem voltak a főúton, vagy legalábbis nem láttunk kirakatokat. Az összes épület valamiféle középületnek, irodának tűnt, illetve elvétve egypár lakótömb mellett is elsuhantunk, de azok is üresek voltak.
Ashgabat több millió embernek épült a Kara-Kum sivatag szélén, viszont még egy milliót sem éri el a lakosok száma. Teljesen utópisztikus volt a látvány.
Szobrok és épületek szimbolikus jelentéssel
A monumentális Függetlenség Parknál álltunk meg, ami csak úgy csillogott a sok aranyozástól. Központjában Türkménbasi aranyozott szobra állt, aranyba öntött sólymok vigyáztak rá. Rajtuk kívül még rengeteg egyéb, irgalmatlan nagy, fekete színű szobor mutatta be a türkmén történelem nagyjait. Jó időbe telt, mire bejártuk a teret. A méretek lenyűgözőek voltak.
Első elnökük megírta a legszentebb könyvet, a Ruhnama-t, ami annyit jelent: a lélek könyve. Tanulmányozása kötelező volt mindenki számára, de még akkor is, ha csak jogosítványt akart valaki szerezni, ebből kérdeztek.
Itt a parkban megláttuk a zöld színű könyv gigászi szobrát kőbe vésve és ahogy idegenvezetőnk tájékoztatott minket, ez esténként kinyílik és egy hang elmond egy részletet a műből.
Láttunk egy nyitott könyv formájú épületet is, ami a könyvkiadó központja volt. A városnézés végére az derült ki számomra, hogy a türkmének fogékonyak a szimbolikára, mert a legtöbb épület formája legtöbbször az intézmény funkciójára utalt. Helyi viseletbe öltözött fiatalok csoportja sétált el előttünk, a lányok kecses, alakjukhoz simuló hosszú ruhát hordtak, elől hímzéssel díszítve. Annyira elegáns, nőies volt ez a stílus, hogy mi is megirigyeltük. Megkértük az idegenvezetőt, hogy vigyen minket el egy szabóságba, ahol egy-két nap alatt el is készült a ruhánk.
A világ legnagyobb zárt kabinos óriáskereke
Ashgabat nagy látványossága a világ legnagyobb zárt kabinos óriáskereke. Közepén Oguz Kán a nemzeti hős jelképe, a nyolcágú csillag látható. Ez a csillag szinte minden épületen kívül- belül megtalálható. Egy lélek sem volt az óriáskeréknél, pedig ingyen lehetne élvezni innen a kilátást a városra. Ahogy alatta álltunk, valóban elképesztőek voltak a méretei, de sajnos nem ülhettünk fel, mert csak egyszer egy hónapban indítják el.
A türkmének eredendően nomád nép voltak és csak a szovjet hatalom alatt telepítették le őket. Így még furcsábban hatott ez a megalomán építkezés. Megtudtuk azt is, hogy a lakosság ingyen kapja a villanyt, a gázt és a vizet. Az ország hihetetlen gazdagságát az itt található földgáz adja.
De lassan rájöttünk arra, ahogy megláttuk a nagy elegáns épületek mögött a régi szovjet rendszerben épült lakótelepeket, hogy az új városközpont leginkább egy szép, de üres kirakat.
Esti program
Szállodánk szintén igen impozáns volt, hatalmas átriummal, melyet színes reflektorok világítottak meg. Valószínűleg ezekkel a fényekkel próbálták kompenzálni a vendéglátás hiányosságait, például a lassú kiszolgálást az éttermekben, illetve a belső terek jellegtelenségét. A hotel ajándékboltjában kaukázusi szőnyegek és nomád ékszerek mellett nekem legjobban a malomkerék nagyságú bárányszőr kucsma tetszett meg. A hideg telek egyik fontos viselete ez itt.
Este vacsoránk a Boldogság Házában volt, itt tartják az esküvőket. Olyan volt kívülről az épület, mint egy utópisztikus esküvői torta, aminek a tetejét egy diszkógömb koronázza meg. Itt egy népi táncegyüttes fogadott minket. Mi is részt vehettünk az előadásban, szép régi viseletek vártak ránk. Az egyik fiatal kolléganőm lett a menyasszony, a többiek pedig a násznép. Én az örömanya lettem, beszédet kellett intéznem a vendégekhez, majd mindenkit táncra buzdítottam. Nem kellett sokáig biztatnom a társaságot és már ott tolongtak a parketten. Nagyon mulatságos volt.
Ezután a vidám vacsora után esti városnézésre indultunk. Mielőtt beszálltunk volna a buszba, fiatalok csoportjával találkoztunk, akik diplomájuk megszerzését ünnepelték az esti fotózkodással. A kilátás innen káprázatos volt. Minden épület különlegesen volt kivilágítva, villogó színekkel, mintákkal.
Már lassan haza felé vettük volna az irányt, de egy kereszteződésnél megálltunk és legalább 10 percet várakoztunk. Sehol egy lélek, nem értettük mi történhetett. Kiderült, hogy az ország vezetője a környéken autózott és addig, amíg el nem távolodott innen, várnunk kellett. Az elkövetkező napokban hozzá szoktunk az ehhez hasonló váratlan fordulatokhoz, akár tetszett, akár nem.
Végre emberekkel is találkoztunk
Ha valaki jár Ashgabat városában, el kell mennie Mary-ba, vagy régi nevén Merv-be, ami a Selyem Út egyik legfontosabb állomása volt több száz évvel ezelőtt. A sivatag közepén egy kisvárosba érkeztünk és indultunk a régi Merv felfedezésére. Nem sok minden maradt itt a perzsák, arabok és mongolok hódításai után.
Dimbes-dombos tájon haladtunk keresztül, sehol semmi élet, növényzet, csak elvétve láttunk vadon élő dromedárokat. A dombok voltak a régi városfalak, amiket porig romboltak a különböző hódítók. Pár sárból tapasztott épület maradt csak meg. Kész csoda, hogy kibírták Dzsingisz kán pusztítását és az időjárás viszontagságait az évszázadok alatt.
Miután megnéztük a romokat és elképzeltük a régmúlt nyüzsgő városát, megálltunk egy modern mecsetnél. Végre emberekkel találkoztunk. Épp valami ünnepre készültek és óriási üstökben rotyogott a birkagulyás. Úgy megörültek nekünk, olyan kedvesek voltak hozzánk, hogy azonnal kóstolót adtak a finom ételből. Az egyik kisfiú váratlanul odahozott nekünk egy friss kenyeret ajándékba.
Ilyen figyelmességek láttán mindig arra gondolok, utazzunk minél többet a világban, hogy megismerjünk más népeket, embereket, kultúrákat. Ezzel a gondolattal indultunk vissza a szép, de rideg fővárosba, hogy elrepüljünk innen a következő úti célunk felé.
Ezt is olvasd el Földváry Esztertől:
Szamarkand a kék város ébredése
