In memoriam Kodály Zoltán- Kádár levelezése
Kodály zeneszerzői, zenetudósi, zenepedagógusi és népzenegyűjtői munkássága révén világszerte hallatlan tekintélynek örvendett, valóságos egyszemélyes intézménnyé vált, amit – ha tetszett, ha nem – a Kádár-rendszer is kénytelen volt respektálni.
Járdányi nézetei már eltorzítva kerültek Önhöz. Azóta a Művelődésügyi Minisztérium is másképp látja a dolgot. Ő mindössze arra a történeti tényre mutatott rá, hogy 1849 után az írókat nem üldözték, noha Arany, Jókai, Vörösmarty, Bajza többé-kevésbé aktív támogatói voltak a Kossuth-kormánynak. Ami hibára még rámutatott, annak javítása éppen a rendszer érdeke. Óráin kizárólag szakmájával foglalkozott. Eltávolítása a fiatalságra ellenkező hatást vált ki, mint amit vártak. Elsősorban azért, mert a főiskola szakmai süllyedését jelenti, s ezt az ifjúság sínyli meg. Emellett Járdányi tipikusan közösségi ember, aki nem magának él, hanem mindig törődött más bajával és kész volt segíteni, s a rendszer végső célkitűzéseivel teljesen egyetért.
A Horthy-rendszer csak olyanokat távolított el, akik 1918-1919-ben vezető állást vállaltak, mint pl. jómagamat. A rokonszenvezők tovább dolgozhattak, mert nélkülük megállt volna az egész tanügyi apparátus.
És most engedjen meg néhány megjegyzést levelének személyemre vonatkozó részéről. Én már 1918-ban láttam, hogy a szocializmus útja egyetlen mentség népünknek, melyet több évtizedes falujárásom alatt jobban megismertem, mint bárki más. Ezen az úton már 1918-ban is tovább juthattunk volna az akkor elkövetett óriási hibák nélkül. 1945 után reméltem, hogy a haladás biztosabb és egyenletesebb lesz. De hogyan bízzék a nép olyan vezetésben, amely egy nap kivégeztet egy csomó magas állású embert, röviddel rá exhumálja és dísztemetéssel rehabilitálja őket?
Sajnálattal néztem, mikor a párt maga alatt vágta el a fát. Egy reakciósnak ilyenkor örülni kellett volna. Én, amikor módját láttam, fölszólaltam, de soha egyének érdekében, mindig az ügy volt számomra fontos, ami persze egyének életében tükröződött. Bors Irmában sem a volt szerzetesnőt védtem, hanem az ügyet, amit képvisel, amire rátettem életemet, amiért itt élek, holott másutt talán nyugodtabban élhetnék, és talán érthető, ha mindenkor nyugtalanít, ha a nép zenei nevelését veszélyben látom. Sajnos, akik szeretnek személyeken ütni, nem mindig látják, hogy az ügyet károsítják. Hogy akik érdekében fölszólaltam, többnyire nem kommunisták voltak, az természetes: azok nem szorultak rám.
Hozzászólás zárolva.