Interjú Oláh Ibolyával

– Bátor döntés, hogy az őszinteséget választottad!

– Ez sokkal egyszerűbb, mint mindenféle hazugsággal bonyolítani az életet, nem? Nem jó dolog hazudni. Vannak hazug emberek, akik még a saját hazugságaikat is elhiszik. Anyácska mondta, hogy időnként be kellene fognom a számat, de nem tehetek róla, ha nem megy! Elég bonyolult lélek vagyok, s nehezen kötök kompromisszumot.

– De néha azért kell.

– Igen. Á, egyébként nem vagyok bonyolult! Ez csak az őszinteség. De való igaz, hogy kevés embert fogadok a világomba.

– Miért?

– Gyanakvó vagyok. Meg bizalmatlan.

– Ennek van valami köze az intézetis múltadhoz?

– Egy gyereknek az anyja és az apja mellett van a helye. De jól tudok alkalmazkodni a körülményekhez, s nem kísértem a múltamat.

– Sok rossz emléked van?

– Van, de Tiszadobot például kifejezetten élveztem. Klassz hely volt.

– Igazi élet-iskola.

– Igen. Szabolcs megyében az utolsó állomás Tiszadob.

– Utolsó állomás?

– Az azt jelenti, hogy onnan kerülsz ki az életbe. Nagyon jó iskola volt. De előtte is. Többnyire rossz dolgok történtek velem. De sok minden megtanul az ember. Illedelmet, megbecsülést, a pénzt értékelni. Most már tudom, mit jelent, ha 47 ezerért dolgozik az ember. Meg kellett tanulni a keveset is beosztani.

– Ez nagyon zárt világ?

– Nem, nem nagyon. Bárhová elmehettem. Mi is úgy éltünk, mint egy család, csak nem négyen, hanem százötvenen. Meg néha bezárták az ajtót, amikor váltás volt.

– Emlékszem, azt mondtad, mikor először meg akartak ölelni, egy pillanatra azt hitted, ütni fognak.

– Nem sok szeretetet kaptam. Anyácska volt, aki először megölelt. S az ő ölelése nagyon őszinte volt. Ő hitt bennem. Mint amikor egy apa, vagy anya azt mondja a gyerekének, hogy büszke rá. – Olyan volt ez nekem.