Ki csinált a kisvakond fejére? Tudd meg te is!

Volt egyszer egy vakond. Nem a vadnyugaton, hanem még az „én időmben”. Nadrágot szeretett volna magának, ezért képes volt elmenni fűhöz-fához, hogy láncakcióban megvalósíthassa nagy álmát. Akkor még a kis vakondokok is vakon hitték, hogy a jólelkű segítség mindent visz. De főleg… Előre! Azt tanították nekik, hogy aki dolgozik, küzd és bízva bízik, annak lesz nadrágja, és benne kisebb-nagyobb öröme is.

Gatyás kis vakondunk utóda azonban ma már nagydolog után kutat: vajon ki nyomott egy jókora adagot a fejére, miközben ő a reggeli napsugarakat készült megvizsgálni?

Rövidke oknyomozása során megtudja, hogy a galamb (ha béke is) csak röptiben és fehéret loccsant, a lócitromképű paripa lenyűgözően jó nagyokat puffant, a gyáva nyúl orvul bogyót sortüzel, az ezermester kecske kopogósan bonbonozik, a buta tehén zölden lepényezik, míg a mocskos disznó barna színben nyomja. A maga kis „elkaminnyó”  útja során boldogan megvilágosul, mert a hülye legyek végül is beköpik, nem csak az „anyagot”, a nagy kutyát is.

A történet heppi endje a kakit kakiért elven ér véget, mert a mi kis hősünk aprót rottyant a vérengző eb orrára, mert ami jár, az jár. Mert nem úgy működnek a dolgok, hogy csak odanyomunk egy jó nagyot mások orrára és fejére… Ma sem. Így volt, kicsit szagos volt… de nem csak mese volt.

Holzwarth Werner–Wolf Erlbruch: Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére – Pozsonyi Pagony, 2013