Hogyan talált meg a téma?
Egyszer egy újságcikkben olvastam a balassagyarmati börtönben működő mese-körről. Az ottani fogvatartottak karácsonykor előadták a maguk által írt meséket saját gyermekeiknek. Sikerült elintézni, hogy egy ilyen alkalommal én is jelen lehessek. Az élmény mélyen megérintett: úgy éreztem, hogy a színdarabokká formálódó mesék által nagyon erős emocionális kötelékek jöttek létre a börtönben ülő apák és gyermekeik között, és ez nagyban oldotta a köztük lévő fizikai és érzelmi távolságot; pusztán a játék alkalmas volt arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, bensőségesebb viszony alakuljon ki közöttük. Ha ez sikerül a színjátszás nyelvén, miért is ne próbálkozzunk meg ehhez a filmet is segítségül hívni? Így született meg az ötlet, hogy a film nyelvén és a képzelet világán keresztül teremtsünk kapcsot az apák és gyerekeik között.
Hogy zajlott a „casting”, egyáltalán mennyire volt nehéz rávenni a rabokat, hogy egy ilyen filmben szerepet vállaljanak?
Nagyjából nyolc börtönben jártunk, sokakkal beszélgettünk, elsősorban a családról, a saját életükről meséltek, a gyerekekkel való viszony került mindig hangsúlyosan szóba; végül azokat választottuk ki, akikhez tudtunk kapcsolódni, akiknek a története megérintett, és persze, akik nyitottak voltak egy olyanfajta vállalkozásra, ami a nagyobb nyilvánosság előtt is megmutatta őket.
Voltak olyan anyák, akik elutasították a részvételt, érthető okokból: hiszen a fogvatartottak gyerekei nagyon kiszolgáltatottak, mind a kortárscsoportban, az osztálytársaik előtt, de a tágabb szociális viszonyrendszerükben is. Sokukról nem is tudják, hogy az apjuk „ül”, ez ugyanis egy komoly stigma lehet, sok esetben az érintettek ezt titkolják is.
Ezért is volt fontos, hogy olyan bizalmi viszony alakult ki közöttünk, amiben biztonságban érezhették magukat, és elhihették, hogy ez a folyamat annyival gazdagabbá teheti az életüket és a kapcsolataikat, hogy érdemes a bizonytalanságaikkal is szembeszállniuk.
Az anyák szerepeltetése is kényes ügy volt: ezek a kapcsolatok ugyanis sok esetben eleve instabilak, és teljesen érthető, ha valaki nem akar ismeretlen embereknek betekintést engedni a saját magánéleti nehézségeibe.
Volt olyan anya is, aki az után vállalta a szereplést, hogy megnézte az elkészült mesefilmet, és látta, hogy mindez mennyit jelentett érzelmileg a gyereke számára.
A filmet nézve végig az a kérdés foglalkoztatott, vajon a művészet tud-e ezekben a helyzetekben segíteni? Egyáltalán mit adhat, adhat-e egyáltalán valamit az ilyen helyzetekben?
Azt gondolom, hogy a börtön legfontosabb feladata a társadalmi reintegráció: hogy úgy kerüljenek onnan szabadlábra az emberek, hogy valóban értékes tagjai lehessenek a társadalomnak. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ezt nem elsősorban büntetéssel vagy a bűnbánat kicsikarásával lehet elérni, hanem azzal, hogy lehetőséget biztosítunk a saját értékességük, kreativitásuk megtapasztalására, ami aztán bennük megerősödve a továbblépés alapja is lehet. Egy művészeti projektben való részvétel ennek a lehetőségét adja meg.
A filmben szereplő három férfi erőszakos bűncselekményekért ( súlyos testi sértés, rablás, emberrablás, személyi szabadság korlátozása) került börtönbe, és ezért komoly 5-8 éves büntetésüket töltötték éppen a rácsok mögött. Amikor megnézték az általuk írt, és a szereplésükkel leforgatott mesefilmeket, az látszott rajtuk, hogy ellágyulnak, érzelmileg is megenyhülnek ezek az „erős” emberek.
Én is azt tapasztalom, hogy akkor jutok el a saját belső erőforrásaimhoz, amikor el merek gyengülni. Ha elnyomom a gyenge oldalamat, azzal párhuzamosan az erős oldalam sem tud igazán önazonosan megmutatkozni. Úgyhogy örülök, hogy megengedték maguknak ezt az érzelmi bevonódást, ami egy börtön-közegben akár gyengeségnek is minősülhet, mert így talán felszabadultabban és magabiztosabban lehetnek jelen apaként vagy férfiként a saját kapcsolataikban is.
A gyerekek esetében mennyire működött a mesék gyógyító ereje?
Az apák olyan mesei alapötleteket hoztak, amelyekben a gyerekek aktív mesehősökként jelentek meg, olyanokként, akik képesek megküzdeni az előttük tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal. Azt hiszem, hogy ezeknek a karaktereknek a belülről való megformálása olyan kreatív energiát szabadított fel bennük, ami fontos erőforrás lehet számukra a későbbiekben is – különösen úgy, hogy ezt a megélést valamilyen formában az apjuktól kapták ajándékba.
