Miért nem lépünk, ha tudjuk, hogy vége?
Érdemes-e fenntartani egy hosszú évek óta tartó kapcsolatot, amely mindkét fél számára minden szempontból méltatlan. Van úgy, hogy a nő, van úgy, hogy a férfi nem tud vagy – szerintem ez a jobb kifejezés – nem akar kikerülni a kapcsolatból. Folyamatosan háborúznak, már nemcsak négyszemközt, hanem mások előtt is, de a botrányos és mindenki számára elviselhetetlen veszekedések után újra kibékülnek. Majd jön a békülést, a hajtogatás, hogy ez nagy szerelem, és csak ő neki a nagy Ő.
De vajon tényleg szeretik egymást? Milyen az a kapcsolat, amelyik folytonos veszekedésekből áll? Beleférnek-e ebbe a szeretetbe a botrányok? A nő kiborult állapotban már nyilvános helyen is rúgja, üti a kedvesét, és hosszú idő után a férfi is elveszti a végső türelmét, és arcul csapja. De mindig kibékülnek, mert egyikük sem tud egyedül élni, a nőnek meg szüksége van egy „inasra”, aki kiszolgálja, s persze hajt a testi vágy, mert megszokták az ágyban is egymást, egymás számára ők a biztos szexuális partner.
Ám minden békülés arról szól, hogy előbb-utóbb a férfi hagyja ott a másikat. Aztán a nő küldi az sms-eket, az emeil-eket, felhívja és könyörög, szerelmet vall, és a férfi újra és újra megy, visszafogad. Ő, aki több alkalommal büszkén jelentette ki, hogy „nem a kis ember mondja meg, hogy mit csináljon a nagy ember”! Pedig igen, a vágya hajtja, hogy újra és újra béküljön – mert, bár előszeretettel ismerkedik más nőkkel, de ágyba nem mer velük bújni, mert fél, hogy kudarcot vall – inkább marad a régi, a megszokott, vele „férfi” tud maradni.
Majd egy ideig ismét működnek, de újra kezdődik a spirál, amelyből nem tud kiszállni a férfi, és újra jön egy pillanat, amikor minden borul, és már a tűzszüneti rövid időszakok sem a régiek. A férfi minden szakítás után fogadkozik, hogy most már végleg vége, többé nem veszi fel a telefont, nem válaszol az üzeneteire, de már másnap hívják a partnere barátnői, kollégái, sőt, a kedves mama is, és könyörögnek, hogy béküljön ki a nővel, mert félnek, hogy „baja esik”, ugyanis a nő minden szakításnál öngyilkossággal fenyegetőzik. Végül a férfi ismét beadja a derekát, és minden folytatódik ideig-óráig, majd kezdődik mindenről elölről.
Szerintem ez a kapcsolat már régen nem a szeretetről szól, amelyben több fájdalmat és keserűséget okoznak egymásnak, mintsem örömet, hanem arról, hogy akárhogyan is, de „legyen valakim”.
A barátok pedig hiába mondják az örökösen panaszkodó férfinak, hogy egy minőségi élethez méltatlan egy ilyen személy, egy ilyen kapcsolat. Hiába minden józan érv, mert bizony „a kis ember mondja meg a nagy embernek, hogy mit csináljon!” Meglett férfiként ugyanis még mindig nem tudja, hogy egy férfi nem attól férfi, hogy működik a szex. S ezzel nincsen egyedül.
Az persze szóba sem jöhet náluk, hogy külső segítséget kérjenek, pedig párkapcsolati terapeuták, pszichológusok, mediátorok segítik adott esetben a házastársak vagy társas-kapcsolatok válságba süllyedt mindennapjait.
Ennek a végeláthatatlan csatározásnak a legnagyobb veszélye az, hogy mindketten rámennek testileg-lelkileg, s félő, már nem lesznek képesek egy új, más, minőségi kapcsolatban sem az őszinte, meghitt, kiegyensúlyozott együttlétre.
Szigethy Emma
Hozzászólás zárolva.