Színésznő, színház- és drámapedagógus, három gyermek édesanyja. A Farkasházi Réka és a Tintanyúl elnevezésű zenekarával járja az országot és rengeteg kisgyereknek szerez örömöt fellépéseivel. Fiatalon a Barátok közt tévésorozat hozta meg számára az országos ismertséget, aminek előnyeivel és árnyoldalával még ma küzd. Saját bevallása szerint érzékeny személyiség, nehezen viseli a rossz energiájú emberi kapcsolatokat, vészhelyzetben viszont „ősanya” üzemmódba kapcsol és mindent megtesz családja boldogságáért.
Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?
Elsőre az az emlék villan be, amikor felvételizni mentem az általános iskolába. Cegléden a zenei tagozatos iskolába összesen 30 gyereket vettek csak fel az egész városból, nagy volt a tét. Elég muzikális kisgyerek voltam, szüleim szerették volna, ha ebbe az iskolába járok. Emlékszem, a felvételin annyira izgultam, hogy meg sem bírtam szólalni, nemhogy énekelni. Végül kaptam egy második esélyt, ott már sikerült megmutatnom a hangomat, végül fel is vettek, ami nagyban befolyásolta a jelenlegi életemet. Emelt szinten tanultam zenét, zongoráztam, kórusban jártam. De a sikertelen felvételi nagyon ijesztő emlék maradt számomra. A gátlásosságomat nagyon nehezen nőttem ki, illetve sokáig tartott, mire megtanultam kezelni. Sok munka van mögötte.
Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást? Apukád és anyukád milyen példát mutatott gyerekkorodban?
Anyukám egyáltalán nem viseli jól a változást, nem egy spontán ember. Apukám annál inkább. Ez egy feszültségforrás volt a családban, gyerekként nem volt jó mindezt megtapasztalni. Ez a kettősség a mai életükben is jelen van. A szüleim most vannak abban a helyzetben, hogy felköltözzenek vidékről Budapestre, méghozzá a közelünkbe, ami egy óriási nagy változás az életükben. Anyukám tudja, hogy ez egy ésszerű döntés, meg kell lépni, de ettől függetlenül szorong miatta. Apukám viszont nagyon várja, ő mindig is könnyebben alkalmazkodott az ilyen helyzetekhez.
Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?
Igen, de nem az volt az út, amiről álmodtam. Ez nem jelenti azt, hogy az út, amit végül kaptam, nem jó, vagy jobb. Érettségi idején arról álmodtam, hogy elsőre felvesznek a Színművészeti Egyetemre. A pályaválasztás nem igazán volt egy választás számomra, inkább egy eleve elrendeltetett dolog. Annyira vonzott a színházi közeg, valami belülről diktálta, hogy nekem ebbe az irányba kell elindulnom. Nem vagyok az az átütő, megkérdőjelezhetetlen tehetség, de kaptam valamit, ami miatt ott kell lennem a színpadon és ezzel sokaknak tudok örömöt szerezni. Hatalmas kudarc volt, hogy nem vettek fel a Színművészetire, nagyon sokáig nyomasztott. Aztán mégis országos ismertségre tettem szert a Barátok közt sorozatban, ami egyfelől nagyon nagy előny, másfelől rendkívüli hátrány volt a szakmában. Meg kellett küzdenem az előítéletekkel: nem végeztem el a Színművészeteit és ráadásul egy szappanoperában lettem híres. Girbe-gurba volt az út, de én azt érzem, az vagyok, aki lenni szerettem volna. Sok munka, küzdés és tanulás van mögötte. Ha mindaz, amit elértem azonnal az ölembe hullott volna, nem lenne bennem meg a vágy, hogy minél jobb és jobb legyek.
A szakmai karrieredben hány alkalommal kellett váltanod?
A szakmámban nem váltottam, inkább kiegészítettem a színészi, énekesi karrieremet a drámapedagógiával. Apukám a Veszprémi Egyetem Színházi és drámapedagógia szakára járt. Annyira élvezte, hogy meggyőzött, nekem is ott kéne továbbképezni magam. Jók az ösztöneim, a hangomat, a személyiségemet szeretik a gyerekek, vágyam volt, hogy ennél több eszköz legyen a kezemben. Az egyetemi éveim életem legszebb időszaka volt. Csodálatos tanári kar, szuper osztályközösség vett körül. Rengeteg gyakorlati óránk volt, rendezést is tanultunk, beleáshattam magam a színháztörténet mélységeibe. Színészként, és a zenekarom miatt is fontos, amit ott tanultam. A személyiségfejlődésemnek pedig különösen jót tett.
A magánéleti mélypontokon, a konfliktusos emberi játszmákon hogyan tudtad túltenni magad? Kértél segítséget? Mi a belső erőd, ami tovább vitt?
Borzalmasan nehezen. Nagyon megszenvedem ezeket a helyzeteket. Jó pár évvel ezelőtt eljött az a pont, amikor szakember segítségét kértem, aki a mai napig mellettem. Nagyon jó, hogy időről időre át tudom vele beszélni a dolgaimat. Egészségtelenül sokat rágódtam az emberi konfliktusokon, mindent megtettem azért, hogy az általam szeretett emberek szeressenek. Hihetetlen szeretetéhség volt bennem, utólag jöttem rá arra, hogy ez milyen sokan kihasználták. Sohasem tudtam a rossz energiájú kapcsolatokból magamtól kilépni, amelyek leginkább baráti- és munkakapcsolatok voltak. Rá kellett jönnöm arra, hogy nemcsak a párkapcsolatban léteznek bántalmazó kapcsolatok, - itt most nem fizikai bántalmazásról beszélek, hanem verbálisról, pszichésről- nekem ezekből bőven kijutott. A környezetem látta és nem értette, miért nem szállok ki belőlük. Most már sokkal könnyebb, de nem mondom, hogy teljesen eltűnt belőlem ez az érzés. Egy rossz mondattól össze tudok zuhanni, aztán persze feltámadok, mint egy főnix madár. Vitathatatlan, hogy érzékeny ember vagyok.
Milyen a kapcsolatod az idővel? Hiszen az idő múlása is változás.
44 éves leszek nemsokára. Elfogadom az idő múlását, nem harcolok ellene. Azon szoktam gondolkodni, milyen kár, hogy az ember fiatalabb korában nem a mostani szemével látja a világot, önmagát. Ezért is jó, hogy fiatalokkal dolgozhatok, tudok segíteni nekik abban, hogy bízzanak magukban, legyenek vágyaik, küzdjenek meg értük. Én is sokat tanultam idősebb kolleganőimtől, Bence Ilonától, Esztergályos Cilitől, Almási Évától, Hűvösvölgyi Ildikótól, hogy csak néhányukat említsem, akik mind nagyon jól kezelik az idő múlását, ma is, idősebben ízig vérig nők. Most, hogy a Barátok közt sorozat véget ért és hatalmas őrület volt körülötte, volt pár nap, amikor elkapott a nosztalgia érzése. A családom is sokat segít abban, hogy ne foglalkozzam az idő múlásával. Sokat segít, hogy a férjemmel 17 éves korunk óta együtt vagyunk. Látott engem tinilánynak, fiatal nőnek, kismamának, érettebb nőnek, és remélhetőleg látni fog nagymamának is.
Mit tanítasz a gyerekeidnek a változásról? Hogyan neveled őket, hogy rugalmasan kezeljék a nehéz helyzeteket?
Bennem egy coach veszett el, ha a gyerekeimről van szó. Főleg a kamasz fiammal kapcsolatban, most ő van abban a korban, amikor rengeteget kell vele beszélgetni életvezetési dolgokkal kapcsolatban. Nem mondom, hogy hallgat rám, de tudod, utólag majd rájön arra, hogy igazam volt. A nagylányom is elmúlt 12 éves, érett kis nő, vele is folyton beszélgetünk. Örülök annak, hogy tudok velük beszélgetni.
Milyen változásokat hozott a Covid-járvány az életedben és hogyan vizsgáztál a változáshoz való alkalmazkodásból?
Nagyon jól éltem meg ezt az időszakot, mivel alkalmazkodó ember vagyok, minden helyzetben próbálom megtalálni, amitől az jó, komfortos, otthonos lesz. Emlékszem az első napra, amikor kiderült, hogy ki tudja meddig be kell zárkóznunk, én, mint egy ősanya elkezdtem átrendezni az életünket. Könnyes szemmel végig takarítottam a lakást fertőtlenítővel, berendeltük jó néhány évre való túlélési készletet és bezárkóztunk. Szabály követően ki sem tettük a lábunkat otthonról. Kialakítottam az itthoni életünk ritmusát, sokat főztünk, sütöttünk, társasoztunk. Minden nap élőben meséltem a közösségemnek, ami egy teljesen spontán ötlet volt, nem tudhattam, hogy ekkora sikere lesz. 60-70 ezren nézték az első adásokat. Nosztalgiával emlékszünk vissza erre az időszakra, nagyon jót tett nekünk.
Ezt is olvasd el a B-terv című rovatból!
