Radóczy Jusztina vagy, ahogy mindenki ismeri: Dzsászti, zenepedagógus és jazzénekes. És már író is. Mindig történik vele valami galiba, ezért úgy döntött, kiírja magából a nehézségeket és így lesz úrrá rajtuk. Mulatságos kalandjait saját blogjában osztja meg másokkal, példát mutatva, hogyan lehet jót nevetni azon, amin rosszabb esetben napokig bosszankodnánk.
Több évtizede ismerjük egymást, ahányszor csak találkozunk, fülig ér a szád, lobogsz! Honnan ez az életöröm, energia?
Újlengyelben, egy kis Pest megyei faluban nőttem fel. Mindkét ágon zenész családból származom. Az apai ükapám hegedűn játszott, prímás volt egy lakodalmas zenekarban. Fiai is örökölték a zenész vénát. Leginkább fúvósok voltak, de az édesapám billentyűs hangszereken is játszott. Az anyai nagyapám, 28 éves korában autodidakta módon megtanult harmóniumon játszani, és így lett a falu kántora. Én is zongorázni tanultam. Jó tanuló voltam az iskolában, szeretettem a történelmet. A pályaválasztás előtt gondoltam arra is, hogy jogász leszek. De már akkor rájöttem, hogy a zene tesz igazán boldoggá. Ezért zeneművészeti szakközépiskolába jelentkeztem és zongoristaként érettségiztem, majd elvégeztem a Pécsi Tudományegyetem Művészeti karán a karvezető szakot. Közben beleszerettem ebbe a városba, azóta is Pécsett élek.
Radóczy Jusztina, Fotó: Kócziany Elizabeth Sharon
Emlékszem, riporterként találkoztam Veled először. Hogy kerültél erre a prózai pályára?
Az az igazság, hogy engem nagyon sok minden érdekel, és már gyerekkoromban is híres voltam arról, hogy sokat beszéltem, simán leültem akár a szüleim korosztályával, rokonokkal, barátokkal beszélgetni. Mindenre kíváncsi voltam, és nem voltam rest kérdezni sem. Már az egyetemi évek alatt véletlenül láttam egy hirdetést, hogy riporterképző tanfolyam indul. A zenei tanulmányok mellett ezt is elvégeztem. Ezután kezdetem el a helyi televízióban és rádióban riporterként dolgozni. Nagyon szerettem, de a zene nem eresztett. Ezen belül is a jazz vonzott igazán. A hangi adottságaim is megvoltak hozzá, így jazzéneklést tanultam.
Saját formációd is volt.Vagy van?
Hát, most már én sem tudom, a vírushelyzet miatt olyan régen volt fellépésünk. 2000-ben, tehát most már húsz évvel ezelőtt alapítottunk az egyik barátommal egy ének-gitár duót. Aztán lett belőle trió, majd kvartett, kvintett, utána szextett, mert mindig jöttek hozzá zenészek. Ez a Jazzimpair, a név egy francia eredetű szójáték: páratlan jazz. Volt ugyan kitérőm a blues és a gospel irányába is, de végül mindig visszatértem a jazzhez.
Fotó. Vince Aliz
Ezt a szabad, kötetlen életformát váltottad fel, vagyis inkább egészítetted ki a tanítással. Jelenleg is ének-zene tanár vagy Pécs egyik legjobb gimnáziumában, a Leöwey Klára Gimnáziumban. Hogyan tudtál beilleszkedni a tanterv, az órarend kötött világába?
Minden első órámon elmondom a hozzám érkező osztályoknak, hogy rajongok a zenéért, a saját munkámért. Elkötelezett híve vagyok a zenének. Azt gondolom, ez egy olyan ajándék, amit nem lehet egyszerűen a szőnyeg alá söpörni, vagy a fiókba bezárni, amikor sok dolgunk van, akkor sem. Hiszem, hogy ahhoz, hogy valaki megszerezze az érettségit, műveltségi tárgyakat, köztük zenét is tanulni kell. Az érettséghez kell egyfajta alapműveltség. Ebbe bizony beletartozik a régi korok zenéje, a zenetörténet, az, hogy tudjanak különbséget tenni a minőségi zene és a kevésbé igényes zene között. Létrehoztam a Leöwey Zenei Műhelyt, ahol azok a diákok tudnak továbbfejlődni a hangszeres tudásukkal, vagy akár énektudásukkal, akiknek nem elég a heti egy énekóra, vagy az, hogy elvégezték a zeneiskolát. Ők használni szeretnék ezt a tudást, ezért a különböző komolyzenei, könnyűzenei koncerteken fellépnek velem, velünk.
A tanítványoknak szervezett "Befutók" című koncerten a pécsi Kodály Zoltán Központban, Fotó: Vince Aliz
2013-ban hoztam létre a Dzsászti Énekstúdiót. Klasszikus zenei alapokat, a klasszikus énektanítást vontam össze jazzének tanításával. Hiszen bármilyen műfajban próbálják is ki magukat később, mindegyiknek jó technikával, igényesen kell megszólalnia. De ez nemcsak az éneklésről szól. Arra is felkészítem őket, hogyan kell kiállni egy zenekar elé, hogyan kell egy élő zenekarral élő koncertet adni, hogyan kell versenyezni, mik a taktikái a versenyzésnek.
Több növendéked sikeresen szerepelt versenyeken, televíziós tehetségkutató műsorokban, koncerteken. Még arra is marad energiád, hogy menedzselt őket?
Ha egy növendékem szeretne zenei pályára lépni, ennek minden szegmensét meg kell tapasztalnia, mert csak úgy lesz elég élménye ahhoz, hogy dönteni tudjon. Valóban szeretne-e minden alkalommal izgulni, fölállni a színpadra, irányítani egy zenekart? Felvállalja-e a szervezéssel járó bonyodalmakat? Jobb, ha időben rájön, hogy ez nem neki való. De az még jobb, ha idejekorán rájön, hogy ez az ő útja! Volt olyan diákom, aki csak azért lett zenész, ő mondta, mert velem eltöltött három évet a gimnáziumban, és rábeszéltem, hogy ne adja alább, felvételizzen a Zeneakadémiára. Sikerült!
Fotó: Firling Attila
Világosan látszik, hogy te semmit nem csinálsz félgőzzel. Ha belefogsz valamibe, akkor azt csak, minimum, 100 százalékon tudod csinálni. Honnan az energia?
Talán örököltem, vagy ezt láttam. A nagyanyám ilyen, a mai napig is, nyolcvannégy évesen, még fölkapálja a portát. Nagyjából ez a munkatempó öröklődött generációkon keresztül, és valahogy ez így természetes, így szocializálódtam, hogy az ember reggeltől estig pörög és csinálja. De ami energiát ad, az mindenképpen a diákoknak az öröme, sikere és hálája. Nagyon sok olyan visszajelzést kapok már elballagott növendékeimtől, hogy nélkülem nem jutottak volna el odáig, ahol tartanak. Ez az, ami engem tölt.
Amikor írni kezdtél, mégsem az életedet kitöltő zene lett a téma, hanem a technikai eszközökkel, műszaki problémákkal való hadilábon állásod. De miért vagy ennyire beoltva a technika ellen?
Lehet, ez is öröklődött, mint a zenei vonal. Anyukám, apukám is számtalan ilyen történetet tudna mesélni. Nálunk tökéletesen érvényes volt a Murphy-törvénye: ami elromolhat, az el is romlik. Ilyen a zenész élet, egy picit a föld és az ég között van az ember, nem áll két lábbal a talajon, nem ért annyira a műszaki dolgokhoz. Ebből adódnak ezek a vicces történetek. Sok barátom mondta, hogy milyen jó módszer a problémák feldolgozására, ha humorral oldom fel a feszültséget. A legidegesítőbb szituációnak is általában harsogó nevetés a vége. Ezért tartom fontosnak az írást. Történeteim talán másokban is oldják a feszültséget, vagy csak néhány vidám percet hoznak a, manapság meglehetősen nyomasztó, hétköznapokba. Egy képzőművész kollégám illusztrációkat is készített a sztorikhoz. Barátaim biztattak, hogy rendezzem könyv formába ezeket az írásokat. Talán felkeltik egy kiadó figyelmét,de addig az oldalamon lehet olvasni őket.
Tímár Elvira illusztrációja a készülő könyvhöz
Énekelsz, tanítasz, írsz, folyamatosan képzed magad. Mit gondolsz, mi az, amiben kiemelkedő vagy?
Talán egyetlen kiemelkedő dolog van bennem, az energiám. Na, az átlagon felüli. Néhány dologban talán tehetséges vagyok, de azt gondolom, hogy ez önmagában nem elég. Akkor van csak értelme, ha rengeteg munka van mellette. Nem bántam meg, hogy több műfajban is kipróbáltam, kipróbálom magam, azt gondolom, a helyemen vagyok.
Mindannyian észrevettük már, mennyire nehéz lépést tartani a lakberendezési trendekkel, főként ha a rendelkezésünkre álló terület hatékony kihasználásáról van szó.
Ahogy telnek az évek, egyre fontosabbá válik a bőr megfelelő ápolása. Bár úgy tűnhet, hogy a különféle krémek, szérumok és aktív összetevők megszépítik a bőrt, megfelelő sorrendben kell felvinni őket a kívánt hatás eléréséhez.
