Boldogan ünnepeltük a munka ünnepét?
Éljen május elseje: jöjjenek a személyes emlékek
Egy bizonyos kor fölött mindenkinek megvan a saját emléke a szocialista idők legnagyobb népünnepélyéről, a munka ünnepéről. Május elsején az ország nagyvárosaiban dísztribün előtt vonult a nép, integetve köszöntötte pártunk vezetőit. Szerkesztőségünk tagjai most saját gyerekkori emlékeiket osztják meg erről a szép májusi napról.
Senkin se volt maszk!
Ami ma, 2021. május elsején eszembe jut az egykori ünnepnapról: ezrek egymás hegyén hátán – és senkin se volt maszk. Micsoda felhőtlen szabadság! Bár, ha jobban meggondolok, a valós szabadságért sokan inkább húztak volna maszkot akkor is. Mert május elsején ünnepelni kötelező volt.
Első emlékem óvodás kori, Pécsről való. Harsogó fúvószenére ébredünk, a bányászzenekar körbejárta a várost, hogy megalapozza a hangulatot. Kapkodós készülődés, apukám nyakkendőt keres, a megfelelőt; anyukám harisnyát, mert a rajta lévőn persze indulás előtt lefutott a szem. Engem közben egy egész csokor lufival kecsegtetnek, mert duzzogok, miért nem nézhetem inkább a Tenkes kapitányát a tévében? (Akkor még nem állt össze nekem, hogy a tévében is csak a felvonulás közvetítését láttam volna.)
Lélekszakadva épp’ időre estünk be a gyülekezési pontra. A szüleim egy munkahelyen dolgoztak, a teljes kollektíva ott topogott. Nekem csak lábak erdeje, tömeg, helyezkedés jutott. Vártam a lufikat. Egyenlőre hiába.
Aztán megindultunk. Haladtunk is vagy húsz métert. Majd percekig ácsorogtunk. Újabb húsz méter, megint várakozás.
Közben táblák kerültek a felnőttek kezébe, amiket persze nem tudtam még elolvasni és nem értettem, miért mogorvák, akiknek vinniük kell.
Lufi sehol. Én is egyre morcosabb lettem.
Nem segített, hogy araszolva haladtunk, én már szaladtam volna. Szüleim erős kézzel tartottak jobbról-balról, nehogy elkallódjak a tumultusban. Egyre izgágábban követeltem a beígért lufikat. Meg is lett az eredménye, Apukám szerzett néhányat, a csuklómra kötötte a madzagokat. Széles mosollyal masíroztam ezután közöttük (Képünkön). Ők még nem mosolyogtak. Mindenki a nyakát nyújtogatva próbálta felmérni, milyen messze van a tribün.
Végre! Célegyenesbe fordultunk. Hangszórók harsogtak, lelkes szólamokkal köszöntötték a dolgozó népet. A dobogón komoly bácsik álltak merev mosollyal és integettek. Nem is ismertem őket, de visszaintegettünk. Akkor már a szüleim is mosolyogtak. Oda fel.
Az utca végén oszlani kezdett a tömeg, az apukák a sörös pultok felé vették az irányt, az anyukák pedig a buszmegállóba. Igyekeztek haza befejezni az ebédet. Én elégedett voltam: a három lufiból egy se durrant el.
(Dér Ágnes)
Hozzászólás zárolva.