Boldogan ünnepeltük a munka ünnepét?
Éljen május elseje: jöjjenek a személyes emlékek
Egy bizonyos kor fölött mindenkinek megvan a saját emléke a szocialista idők legnagyobb népünnepélyéről, a munka ünnepéről. Május elsején az ország nagyvárosaiban dísztribün előtt vonult a nép, integetve köszöntötte pártunk vezetőit. Szerkesztőségünk tagjai most saját gyerekkori emlékeiket osztják meg erről a szép májusi napról.
Kommunista ünnepet nem ünneplünk
Gyerekkoromban május elsején mindig szomorú voltam. Úgy szerettem volna én is elmenni a felvonulásra, kezemben boldogan integetve egy zászlóval, együtt sétálva a tömeggel, hallgatva az ütemes zenét, mint ahogy azt az osztálytársaim tették. De nálunk a családban ez nem volt hagyomány. Éppen ellenkezőleg! Amikor próbáltam rávenni a szüleimet, hogy egyszer próbáljuk ki, milyen ez az élmény, apukám határozottan kijelentette: kommunista ünnepet nem ünneplünk.
Helyette minden évben elmentünk meglátogatni a vidéki rokonokat, akik szintén ugyanezen az állásponton voltak május elseje kapcsán.
Míg a felnőttek a konyhában együtt szidták a rendszert, mi gyerekek irigykedve néztük a tévében, milyen boldogan ünnepelnek mások.
Aztán az érettségi évében úgy hozta a sors, szüleimnek nem sikerült elintézni, hogy ne vegyek részt iskolámmal a május elsejei, budapesti nagy felvonuláson. Több száz lánnyal együtt egy formagyakorlat részese voltam, amit a fellépés előtt két hétig minden nap a tornateremben gyakoroltunk.
Én akkor nagyon komolyan készültem az érettségire, felvételire, minden percet tanulással töltöttem. A hátam közepére kívántam a napi 2-3 órányi próbát és az egész napos május elsejei programot. A tűző napon, színes szalagokkal, elég egyszerű koreográfiára kellett a dísztribün előtt tornáznunk, Kádár János és az elvtársak pedig éljenezve tapsoltak nekünk.
Sajnos későn jött ez az élmény, gyerekkori lelkesedésem már a múlté volt. Lázadó kamaszként cikinek éreztem ezt a helyzetet, alig vártam, hogy vége legyen, és hazarohanhassak tanulni.
(László Kriszta)
Hozzászólás zárolva.