Mikor kezdtél el futni?
Tajvanon tanultam, nagyon szerettem kirándulni. Tajpejből, ahol én éltem, könnyen ki lehet jutni túrázni a hegyekbe. Aztán Kínába, Sanghajba költöztem. Sanghaj finoman szólva nem egy hegyes-völgyes vidék, keresnem kellett egy másik mozgásformát, ami közösséget is jelent. Így jött a képbe a futás. Egy helyi magyar révén csatlakoztam egy futóklubhoz, ott találkoztam Celina Eisenringgel, egy svájci lánnyal, akivel elkezdtük a Trash Runningot. Úgy voltunk vele, miközben a városban kocogunk, miért ne szedjük már össze a szemetet, nem olyan nagy kunszt. Magunk sem gondoltuk volna, hogy ilyen népszerű dolog lesz. Ha tudtuk volna, talán nem is Trash Runningnak hívnának minket, hanem Plogging Chinának.
Miért szereted a futást?
Szerintem maga a futás, mint sporttevékenység közösségépítő erejű, és számomra az utazásnak is egy formája. Rengeteg helyre eljutok vele, versenyekre, vagy valamilyen eseményre. Általában péntek este odautazunk, szombat városnézés, vasárnap pedig futás. De maga az utazás is nagyon érdekes tud lenni, főleg, ha hegyeken keresztül vezet az út. Akkor rengeteg pici kis falun utazunk át, és olyan helyekre jutunk el, amirkről egyébként nem is tudnánk, hogy léteznek.
Mit szoktak szólni hozzátok a helyiek?
Nem tudnak velünk mit kezdeni. Vidéken a futás egy újkeletű dolog, ott mindenki földműves vagy állattartó, és elég furcsa, amikor egy csapat városi ember, jó drága, szuper futó cuccban, keresztülfut a lakóhelyükön. Szerintem nem tudják elhelyezni, hogy minek csinálunk ilyet. Olyan, mintha lepottyantottak volna minket az égből. Valaki meg szuper kedves, a kisgyerekek szaladnak velünk egy kicsit, és van, ahol teát meg kekszet tesznek ki nekünk.
Hogy látod, milyen ma a szemét-helyzet Sanghajban?
Sokat segített, hogy 2019-ben elindult a szelektív kampány, ami, ha másra nem is, arra jó volt, hogy felhívja a figyelmet a problémára, illetve arra, hogyan lehet ezt orvosolni. Ennek a következő lépése, hogy az emberek elgondolkozzanak azon, fogyasztóként talán tudatosabb döntéseket kellene hozniuk. Sokszor a mi futóink is rádöbbennek arra, hogy már hónapok óta minden héten jönnek futni, és minden héten van elég szemét. Kezdetekben csak öten voltunk, most már 35-en, és még mindig van elég szemét.
A szemétkérdés egyébként azért is nehéz ügy itt, mert a kínai társadalomba nem olyan általános a jólét, mint Európában. Nemrég jutottak csak el odáig, hogy a nélkülözés évtizedei után végre megvehetnek dolgokat. Erre meg én azt mondom nekik, hogy ezt ne vedd meg, mert ez rossz a környezetnek.
Említetted, hogy sokat utazol. Mi az, ami a legmeglepőbb Kínában?
Talán a sokszínűség. Nagyon kényelmes, hogy mindenütt tudod használni a kínai pénznemet, megérteted magad mandarinul, ugyanakkor mindenütt megvannak a helyi nyelvjárások, teljesen mások az ételek, elmehetsz egy muszlim közösségbe, megnézhetsz egy mecsetet. A kínai nagyvárosokban a megszokott mindennapok menetrendje teljesen más, mint vidéken. És a táj! Amikor kilépek az ajtón, és ott vannak a 6-7000 méteres hegyek, az egy olyan extra élmény, ami nagyon fel tud tölteni. Szerintem, amikor az ember elhagyja a nagyvárosokat, a kis falvakban ugyanazzal találkozik, amivel mondjuk Magyarországon is: rendkívül kedves, vendégszerető, nyitott, sokszor zárkózottnak tűnő, de egy mosolyra megnyíló emberekkel.
Milyen nehézségekkel találkoztál?
Vannak területek, ahova külföldiként nem engednek be. Az egyik legviccesebb élményem épp ehhez kapcsolódik. Egy kisebb városból akartunk egy biciklitúrát elkezdeni a barátommal, de abban a városban külföldiek nem szállhattak meg. Ugyanis külön engedély kell a hoteleknek ahhoz, hogy külföldieket fogadhassanak, és ezen a helyen nem volt ilyen szálláshely. A helyi buszjárat sem vett fel ezért külföldit. Mi ezt nem tudtuk, amikor jegyet akartunk venni a buszra, mondták, hogy „nem, nem! külföldi nem”. De mi igazból nem is akartunk a városban maradni, csak onnan akartunk elindulni, úgyhogy elmentünk a rendőrőrsre. A rendőr egy elég életrevaló figura volt. „Figyeljetek, siettek?” - kérdezte. „Egy óra múlva végzek a műszakommal, ha megvártok, elviszlek titeket az autómmal, szerintem nektek is jobb lesz, ha egy rendőr kísér majd.” Mellesleg ő is plusz pénzhez jutott, mindenki jól járt. Kedves volt, mert útba ejtette a kis faluját, és bevitt minket egy reggelizőhelyre, ahol megvendégelt. Közben a fél falu körbejárt minket. Mindenkinek nagyon tetszett ez a helyzet, ő is menőnek érezte magát, mi meg úgy voltunk vele, hogy jól van, akkor most megtapasztaltuk a helyi vendéglátást.
Amikor egy kalandosabb utazásba belevágsz, nincs benned félelem, hogy balul sülhet el?
Kína nagyon biztonságos hely. Nyilván rengeteget jelent, hogy beszélem a nyelvet, és tudok segítséget kérni. Volt már olyan, hogy tudtam, átvertek, többet kértek valamiért, mert külföldi vagyok. Ilyenkor rossz szájíze van az embernek, de veszélyben nem éreztem magam. Egyszer egy biciklitúrán ránk esteledett , a 'senki földjén' kellett sátoroznunk. Odajött négy helyi munkásember. Beguggoltak a sátor elé, és nézték, hogyan rakjuk össze, hogyan készülünk a vacsorához. Egymás között elcsevegtek, köszöngettek, a végén csináltunk egy szelfit, és mindenki ment a dolgára. Utólag gondoltam rá, hogy ők négyen, mi csak ketten voltunk, lehetett volna rosszabb vége is egy ilyen találkozásnak. Akár ki is rabolhattak volna. De sem akkor, és azóta sem történt velünk ilyen.
Mi motivál, hogy új célokat keress?
A futás miatt olyan helyekre jutok el, amelyekről egyébként azt sem tudnám, hogy léteznek. Számomra nem az a legfontosabb, hogy versenyszerűen csinálom, hanem maga az élmény. Egy sima hobbival fantasztikus dolgokat lehet átélni. Ezt egy nagyon nagy ajándéknak és kiváltságnak tartom. Úgyhogy mindenkinek azt mondom, hogy ne legyen bátortalan, ha szembe jön egy ilyen lehetőség, éljen vele, mert számtalan váratlan élményben lesz része - Magyarországon is!
