„Nem vagyok egy változásguru.” Máté Kriszta mesél nekünk.

Kamaszkora óta az élet egymás után hozta a különböző lehetőségeket, s Máté Kriszta élt is velük. Szakmai karrierjének különböző állomásai egymásra épültek, a változáshoz pozitív módon alkalmazkodott. Embereket nehezebben veszít el, mint munkákat, a gyerekkori csalódások emlékei még mindig élénken benne élnek.

Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?

Egy gyerekkori nagy traumám volt, amit soha nem felejtek el. Egyszerre jártam zeneiskolába, tornáztam, és teniszeztem, elég sűrű különóra programom volt az iskola mellett. A tenisz edzésről kellett a zongoraórára mennem, s a kezeim az edzések miatt nem voltak elég lendületesek a zongorázáskor, a mozdulatok nem sikerültek úgy, ahogy elvárt volt. A tanárnőm kiborult ezen és kijelentette, a kettőt nem csinálhatom együtt. Ha nekem lehetett volna választani, a tenisz mellett maradok, de a szüleim a zongorát részesítették előnyben, mert azt kezdtem el előbb. A teniszt abba kellett hagynom. Ennek az lett a következménye, hogy úgy megutáltam a zongorát, hogy a mai napig sem vagyok hajlandó leülni a zongora mellé. Soha nem bocsájtottam ezt meg a szüleimnek, pedig akkor már évek óta szertornáztam is, amiről semmiért sem mondtam volna le, és nyilván nem lehettem egyszerre teniszező és tornász. Kamaszkoromtól kezdve nem voltak már ilyen helyzetek, az egyik lehetőség hozta a másikat és én éltem is velük.

Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást?

Miközben a szüleim nyitottak voltak és gyakran ismételték nekem, hogy minden változás jó, minden változásból tanul az ember, mindig azt éreztem, hogy ők nem keresik a nagy változásokat. Nem láttam példát magam előtt, ami segített volna feldolgozni a nagy változások okozta nehezebb helyzeteket, és emiatt ezek jobban megviseltek engem a kelleténél. Ésszel kellett megtanulnom, hogy ezekben mi a jó, hová vezetnek. Volt idő, amikor én magam kerestem a változást, tudatosan, hogy tapasztalatot gyűjtsek. De így sem lettem nagy „változásguru”, a baráti kapcsolataimban és általában az életem minden területén monogám vagyok. Még mindig nem kezelem annyira könnyen a nagyobb változásokat.

Menjünk vissza a gimnáziumi tanulmányaid idejére. Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?

Gyerekkoromban sok évig belsőépítész szerettem volna lenni, de a tévézés 16 éves koromtól kezdve más irányba vitt el. Hobbinak indult, de aztán annyira magától érthetővé vált, hogy ez az én utam, hogy nem tiltakoztam ellene. Amikor érettségiztem, már tudatosan a tévézéshez választottam egyetemet. Feladtam a belsőépítészetet, de nem tudtam igazán elengedni. Már nem lesz belőlem soha belsőépítész, de azért sajnálom, hogy nem végeztem ilyen irányú tanulmányokat.

A szakmai karrieredben hányszor kellett váltanod?

Amikor Pécsett voltam egyetemista, az egyetem mellett különböző tévékben, rádiókban dolgoztam. Azzal, hogy a diplomám megszerzése után elköltöztem Budapestre, elkezdtem egy másik egyetemet, az SZFE-t, munkahelyet is váltottam, majd, amikor bejöttek a kereskedelmi tévék Magyarországra és a TV 2-höz kerültem az akkori Magyar Televízióból, megint jött egy váltás. Amikor 12 évvel később a TV2-nek is vége lett, egyszer csak már nem voltam minden nap a képernyőn, sokan azt gondolták, hogy ez nekem nagy traumát jelentett. De akkor ment bölcsödébe a kislányom, jól esett, hogy életmódot válthattam, hogy nem este 8-ra értem minden nap haza. Be kell, hogy valljam, sokkal izgalmasabb lett az életem azután. Nyilván volt benne egy fájdalmas rész, hiszen valami véget ért és ez az mindig az elmúlásra is emlékeztet, amit szintén át kellett élni, de jó, hogy akkor abbahagytam a műsorvezetést. Embereket sokkal nehezebben veszítek el, mint munkákat. Pedig éppen most is munkát gyászolok.

Az SZFE-n az ismert okokból az utolsókat rúgom, ha szabad így kifejeznem magam. 1993 óta van közöm a Színművészeti Egyetemhez, tanultam ott négy évig, majd ott maradtam Vitray Tamás mellett tanársegédnek. Később átvettem tőle az óráit, majd osztályaim lettek. Az utolsó osztályom ezekben a napokban végez, miattuk maradtam még ebben a félévben, hogy elkísérjem őket a diplomáig. 28 évig volt az enyém is az SZFE, az egész mostani tanév az elengedéséről szól, mégsem könnyű….

Hogyan tudtad túltenni magad a magánéleti mélypontokon? Mi az, ami tovább lendített?

Szerencsés vagyok, mert nem sok magánéleti mélypontom volt, nem nagy rutinom van benne, talán éppen ezért nem is igazán tanultam meg túltenni magam ezeken a helyzeteken. Talán nevetséges, de kisgyerekkoromban egy-egy barátnő elvesztése, mint nagy csalódások élnek bennem. Persze sokkal könnyebben emésztettem meg azokat a helyzeteket, amikor én vetettem véget egy emberi kapcsolatnak, mint, amikor a másik. Nem szerelmi ügyekre, hanem banális gyerekkori konfliktusokra, emberi csalódásokra, munkakapcsolatokra gondolok, nem sok volt belőlük, de mindegyikre jól emlékszem.

Hogyan kezeled az idő múlást? Hiszen, ez is változás. Ahogy idősödünk, változik a testünk, a gondolkodásmódunk.

Érdekes látni magam körül az idős embereket, azt, hogy az évek múlása mennyire a személyiségük esszenciáját tartja meg. Mennyi minden lekopik az emberről, csak a legerősebb tulajdonságaink maradnak. Jók és rosszak egyaránt. Ez ijesztő. Valószínűleg, ha az ember nyitott, kíváncsi a világ iránt, lassabban szűkül a látótere. Ez fontos tanulság, én is erre törekszem. Nincs ellenemre semmi, amit az ember azért tesz, hogy ne öregedjen meg. Bámulom, ha valaki öreg korában is újat tanul, de az sem zavar, ha valaki a plasztikai sebész segítségét kéri, mert lassabban barátkozik meg a test változásaival. Én maradok az egyszerűbb megoldásnál, próbálom elfogadni, szeretni magam mindig olyannak, amilyen éppen az adott életkoromban vagyok. Sokáig nem is kentem az arcomat, de most már az is a napi rutinom része. Na Jó, ezt Lilu tette velem, ő nem hagyott békén, addig mondta, hogy milyen fontos, hogy neki elhittem. Nem tudom nem észrevenni a ráncaimat, a testem változásait, éppen ezért egyre inkább megértem, hogy ha zavar valakit, ha a környezete nem fogadja el őt olyannak, amilyen, akkor tenni akar ellene. Én elég szerencsés vagyok, mert elfogad a családom olyannak, amilyen vagyok, kevésbé kritikusak velem, mint én magammal.

Mit tanítottál a gyerekeidnek a változásról? Hogyan nevelted őt, hogy rugalmasan kezeljék a nehéz helyzeteket?

Minden változás jó, mindből annyit tanulunk, amennyit csak akarunk. A több tudás mindig jobbat hoz. Ez alapvető szemlélet nálunk. A sport sokat segít ebben. Mind a két gyerekem sportoló, ez állandóságot és rendet hoz az életükbe, de minden egyes verseny változást jelent. A győzelmet és a kudarcot is segít megtanulni feldolgozni. A gyereknevelésben nehéz megtalálni a jó arányt. Ha minden alól felszabadítod őket, nem tudják átélni az érzelmi mélységeket, felszínessé válnak. A Covid alatt rengeteg energiát fordítottunk arra, hogy a gyerekek ezt a helyzetet ne traumaként éljék meg. Lassan másfél évet gyakorlatilag elvett a szociális életükből, éppen ezért volt az elmúlt időszak nekünk, szülőknek komoly kihívás, hogyan alakítsuk át az életüket, hogyan legyenek otthon az edzéseik, az iskola, hogyan tanuljanak meg örülni annak, hogy több idejük marad, mert nem kell utazni, dugókban várakozni. Ha azt mondod B-verzió, van benne egy olyan felhang, mintha az rosszabb lenne az előzőnél. Én úgy szeretnék élni, hogy a B-verzió jobb legyen az A-nál.

Milyen változásokat hozott a Covid járvány a te életedben? Te hogyan vizsgáztál a változáshoz való alkalmazkodásból?

Félve mondom, mert nyilván még fel sem tudjuk becsülni, mennyi szörnyűséget hozott az életünkben az elmúlt másfél év, de én megtaláltam az új helyzetben a jót is. Nem nyafogtam, nem sírtam, nem sajnáltam semmit, ami elmaradt az előző életemből. Régebben például soha nem főztem, az elmúlt egy évben rendje lett annak, hogy hány órára kell elkészülnie az ebédnek, hogy a gyerekeim pontban az online tanulás ebédszünetében enni tudjanak, akkor is, ha épp online értekezletem van. Szerintem sokan tudnánk erről cifrákat mesélni… A munkámban is ezer kihívással találtam szembe magam, vagy a tanításban is, két egyetemen műsorvezetést tanítok, ez stúdióban, kamerák előtt zajlik, elég abszurd ezt online órák keretében csinálni. De a laptop kamerája is kamera, még ha nem is ugyanaz, így megoldottuk. Amit nehezebben viseltem, hogy nem lett több szabadidőm, az utazással töltött órákat munkamániásként azonnal más feladatokkal töltöttem be. Azt vettem észre, hogy többet dolgozom, mint azelőtt. Úgy jöttek ki a dolgok, a Cápák közt előző évadának forgatását az első karantén kezdete előtti napon fejeztük be, másnap lezárták az országot. Ki kellett találnunk, hogyan lehet a teljes utómunkát ebben a helyzetben elvégezni. Friderikusz Sándor Életünk története című műsorát, aminek szintén én vagyok a producere a második Covid-hullám kellős közepén vettük fel, ahogy a legutóbbi Cápák közt évad összes adását is, minden egyes munkatársat minden forgatási napon tesztelni kellett.

Most, hogy megtörtént a nyitás, milyen új lehetőségek jönnek szembe az életedben?

Képzeld el, én még nem jutottam el odáig, hogy felszabaduljak, én nem érzem, hogy vége. Nagyon csodálkozom azon, hogy mindenki milyen gyorsan elfelejti mindazt, ami az elmúlt egy évben történt velünk és próbálja visszacsinálni a régi életét. Én nem fogom visszacsinálni a régi életemet. Megfontoltabbá váltam, nem gondolom azt például, hogy már most világkörüli utazásokat kellene szerveznem, mert végre megnyíltak a határok. Azt gondolom, még nincs vége, minden más felelőtlenség. Persze, dolgozom tovább, de már úgy élek, hogy mindenre vannak B-terveim.