Tibet – az élő hit varázsa

Az első utam alkalmával a lhaszai reptérre érkeztünk, ami 3600 méter magasan fekszik. Ahogy kiszálltunk a repülőből, rögtön éreztük az oxigén hiányát, szinte mellbevágott minket a ritkás levegő. Nem értettük miért nem tudtunk a megszokott ütemben sétálni, szuszogtunk és csak kapkodtuk a levegőt. A repülőtér nem a fővárosban található, hanem 45 kilométerre tőle. Abban az időben, ez azt jelentette, hogy elhanyagolt országúton körülbelül két óra hosszat kellett utaznunk amíg megérkeztünk a szállásunkra. Az út egy gyönyörű, bővizű folyó mentén kanyargott, kristálytiszta vize visszatükrözte a kék eget. Körülöttünk kopár hegycsúcsok törtek fel az égbe. Időnként kis falvakon hajtottunk keresztül.

Egyszer megálltunk az egyik faluban kinyújtóztatni a minibuszban elgémberedett tagjainkat, sétáltunk egyet, és közelebbről megnéztük egy házat. A falusi ház hármas beosztású volt, a legalsó szint az állatoké volt, fölöttük az emberek éltek és ő fölöttük, a lapos tetőn, füstölők és imazászlók köszöntötték az isteneket. A ház mögött pár jak legelészett. Hosszú sötétbarna szőrükkel, hosszú farkukkal olyanok voltak, mintha az őskorból maradtak volna itt. A tibetiek a jak minden porcikáját felhasználják: a tejét, a húsát, a bőrét, a szőrét, de még a csontjait is.
Útközben megálltunk egy élő sziklából kifaragott, festett Buddha szobornál. Gyönyörű volt, ahogy a szobor képe egy kis tavacskában visszatükröződött. Körülötte és korábban útközben sokfelé kicsi, fehér létrarajzokat láttunk a sziklákra felfestve. Ezek viszik a hívők imáit az égbe. A távolban, egy szinte elérhetetlen sziklaormon imazászlók lobogtak a szélben. Az élő hit jelenlétével találkoztunk mindenütt.

Ahogy közeledtünk Lhászához, az úton egyre több zarándokkal találkoztunk, akik távoli vidékekről, gyalog érkeztek. Minden lépésnél a földre borulva, szinte hason csúszva tették meg az akár sok száz kilométert, mire elérték a célt. Minden tibetinek életében egyszer legalább el kell zarándokolnia a legszentebb templomhoz, a Jokhanghoz.