Az anyaság: a gyermekágy III. rész
Az anyába olvadó csecsemő szinte percek alatt válik kisgyermekké. Egyre jobban megjelenik a saját akarata és az önállóság iránti igénye. Már képes dühöngeni, ha valami, amit akar nem sikerül. Felfedezni akarja a világot.
„Az én szívem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót
szerethet halhatatlanul.”
(József Attila)
Beszélni még nem beszél, de már megérti a szavakat, és megérteti magát leginkább: „ezt akarom!”, „ezt nem akarom!” szinten. Akarata kivívásáért csíp, harap. Ha minden rendben van elégedett, még nem jutalmaz – mint a régi korok fenségei a teljhatalom és az öntudat birtokában-, szinte rezzenéstelenül veszi tudomásul a neki kijáró „jókat”. Ha örül, hangos sikkangatásokkal adja hírül a világnak, hogy boldog. Minden érzelemét végleges módon adja tudtául a világnak. Szinte minden nap tanul valami új kunsztot. Tegnap még fel sem tudott állni, ma már fut, mint a nyúl, az anyarabszolga alig-alig tudja utolérni. Az anyának mostanra már egy perce sincs, és az ő érzelmei is: „a de édes”, „de borzasztó” között hullámzik. A kezdeti bensőséges idill felbomlott. Előtérbe kerülnek a nevelési kérdések, és az anyában egyre jobban elő-elő bukkan a kérdés, valamit kellene kezdenem magammal.
A csecsemőkor és a kisdedkor határán
Az egykori kisbaba fejlődését és a fejlődéssel együttjáró változásokat az anya nemcsak örömmel szemléli. Érdemes az éppen totyogó gyermeke mellett büszkélkedő anya arcát megnézni, amikor egy másik édesanya csecsemőjét megnézi. A nosztalgikus elrévedezés, a múlt gyönyörűségeinek percei villannak át arcán. Örül, hogy túl van mindezen, de fájdalmas is, hogy milyen gyorsan elröppent az a néhány hónap, és talán nem is volt tudatában boldogságának. Később értjük meg és foglalja el lelkünkben a méltó helyét az élet eme – soha vissza nem térő – ajándéka. Nem véletlen. Súlyos ajándék az anya-gyermek duálunio. Nehéz ebből felnőni, elsősorban az anyának. A kisded fejlődése diktálja az iramot, nem könnyű evvel lépést tartani.
Hozzászólás zárolva.