„Úgy tekintek a testemre, mint egy öregedő fára”- Peremartoni Krisztina a változásról

Peremartoni Krisztina a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legismertebb magyar színésznője volt. A Vígszínházban és a Nemzeti Színházban játszott, rengeteg film és tévéjáték főszerepe kötődik a nevéhez. 2000-ben férjhez ment Amerikában és ott maradt: élete egyharmadát ebben az országban élte le. Rengeteget utazott, különböző munkákból tartotta el magát, mindvégig megőrizve a legnagyobb értékét, a szabadságát. Egy ideje már itthon van, a Városmajori Szabadtéri Színpad művészeti tanácsadójaként dolgozik, de még nem tud teljesen elszakadni Amerikától.

Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?

Egyetlen olyan emlékem van kamaszkoromból, ami traumát okozott nekem. Gimnázium első osztályában a szüleim a fejem felett úgy döntöttek, hogy Sárospatakon kell folytatnom a tanulmányaimat, mert nem kedvelték azt a fiút, akibe szerelmes lettem. Én nagyon szerettem volna otthon, Veszprémben maradni, de ők hajthatatlanok voltak. Nemcsak nekem akartak jót ezzel a döntésükkel, hanem saját maguknak is, mivel nagyon nehezen kezelhető kamaszlány voltam. Apukám tavaly előtt meghalt és akkor találtam meg egy nagy csomag, összekötött levelet, amiket a szerelemem küldött nekem, de soha nem kaptam meg. Apukám elintézte, hogy ne jussanak el hozzám.

Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást? Milyen mintákat mutattak a szüleid?

A szüleim vállalkozókedvű emberek voltak. Kislánykoromban apukám Kubában élt egy darabig, a szüleim sokat utaztak, nyitottan gondolkodtak a világ dolgairól. Azt láttam otthon, hogy nyelveket kell tanulni. Ahány nyelv, annyi ember, mondogatták nekem, és már kiskoromban sokat utaztam velük és egyedül is.

Miért választottad a színészi pályát az érettségi idején?

Egész életemben a szabadságot kerestem, a színészet tűnt akkoriban a legszabadosabb életformának számomra. Nem a szakmai része érdekelt a színészetnek, hanem az életforma, ami rá jellemző volt.

Nem csalódtál ebben később?

Egy kicsit igen. Idővel úgy éreztem, szűk nekem ez az életforma és ezért is váltottam. Azt tapasztaltam, hogy a színészek között is akadnak nyárspolgárok, félelemmel teli emberek, de azért nagyobb az esély arra, hogy szokatlan életvitelük legyen. A színészek nem 8-5-ig tartó munkát végeznek.

Színésznő lett belőled. Miután lediplomáztál a Vígszínházhoz szerződtél, majd a Nemzeti Színház tagja lettél. Számtalan filmben és tévéjátékban kaptál főszerepet, mondhatjuk, hogy az egyik legfoglalkoztatottabb színésznő voltál akkoriban. Amerika miatt váltottál?

Én már itthon váltottam, azelőtt, hogy kimentem Amerikába. Próbáltam több lábra állni és elvégeztem Debrecenben a mentálhigiéniás szakot az egyetemen, a színészeten kívül ezen a területen próbáltam dolgozni. Láttam, hogy nekem a színészet nem lesz elég, vagy én sem vagyok elég neki. Nem voltam elégedett az életemmel, más dolgok is érdekeltek. Elkezdtem csoportokat szervezni, ez pont abban az évben történt, amikor megismertem a leendő amerikai férjemet. Két év elteltével kiköltöztem Amerikába és ezzel jó nagy váltás történt az életemben.

Amikor megérkeztél Amerikába, mivel szerettél volna foglalkozni egy teljesen ismeretlen, új országban?

Rengeteg dologgal szerettem volna foglalkoztam, a kérdés az volt, hogy mivel tudok pénzt keresni. Voltam mentálhigiéniás szakember is, voltak klienseim, de mivel nem tudtam akkreditálni a végzettségemet, csak feketén tudtam dolgozni. Rögtön elvégeztem egy jógaoktató képzést és 7 évig ebből éltem Kaliforniában. Mindig fontos volt számomra a mozgás, a sport, a jógaoktatást ezért nagyon szerettem. Dolgoztam könyvesboltban, adótanácsadó mellett, vigyáztam idős, beteg nénire is. Mindig több lábon kellett állnom. Az volt a célom, hogy annyi pénzem legyen, amiből kényelmesen meg tudok élni.