Dohányosok elutasítva?!

Dohányzom. Vállalom. Annak tudatában is, hogy nem vonom kétségbe hatását az egészségemre. A károkat az egyébként minden tekintetben egészségesnek tartott életmódommal igyekszem ellensúlyozni. Nem szégyellem, hogy jól esik. Akár megszokásból, akár éppen a finom ételek, a borok, és a kávé élvezetének fokozásához.

Ám – még mielőtt a nem dohányzók védelme érdekében, alapjaiban jogosan – hozott rendelkezések megjelentek volna, már akkor is tiszteletben tartottam azokat, akiket zavart a dohányzás. Nem gyújtottam, s nem gyújtok rá úgy, hogy meg ne kérdezném, nem zavar-e valakit. S ha a válasz igen, természetesen leteszem a cigarettát, illetve kimegyek a teremből, szobából, ha rá kívánok gyújtani.

A nem dohányzók védelmében hozott intézkedések, azonban egyre inkább odavezettek, hogy a dohányzók teljesen kiszorultak, hovatovább másodrendű állampolgárnak tekintették őket, érezhették magukat. Pedig ugyanannyit fizetnek a repülőjegyért, az étteremben, a konferencián való részvételért, stb.

S aztán jött a végletesen felháborító hír: egy állás elnyerésénél a munkáltató elutasíthatja a dohányzó munkatársat! Mintha attól rosszabb lenne a tudása, a képessége, vagy az alkalmassága.

Erre már azonban az Európai Bizottság is felkapta – jogosan – a fejét, diszkriminációnak deklarálva az ilyetén megkülönböztetést. S a minap közzé is tette e tárgyban állásfoglalását, felhívva a figyelmet az alapvető emberi jogokra, mely a dohányosokat is éppúgy megilleti, mint a különböző vallási közösséghez, népcsoporthoz, vagy éppen politikai irányzathoz tartozókat.

Persze, sajnos tudjuk, hogy azért ez a megkülönböztetés eddig is létezett, s ezután is létezni fog. Legfeljebb ugyanúgy burkoltan, mint ahogy a többi (életkor, bőrszín, nem, stb. szerint)

S az is tudjuk, attól is függ, hogy az illető cégnél a főnök dohányzik-e. Ha soha sem dohányzott, még jobb a helyzet. Ám, ha valaha ő is dohányzott, akkor ma ő a legvadabb antinikotinisták közé tartozik.