Egy idegenvezető feljegyzései
Az egykori kannibálok földjén – Pápua Új-Guinea
Földváry Eszter idegenvezető több mint negyven éve kísér turistákat szerte a világban. Egy amerikai utazási iroda munkatársaként eddig huszonötször utazta körbe a Földet, de most ő is, mint a turizmusban dolgozók többsége kényszerszabadságon van. Szabadidejében a fotóit rendezgeti és feljegyzéseket készít emlékeiből, amelyek közül néhányat a következő hetekben vendégszerzőként az Életforma olvasóival is megoszt.
Következzék a Pápua Új-Guinea naplóm harmadik része. Jómódú, amerikai turistacsoportommal feledhetetlen élményekben volt részünk ebben a különleges országban, ahol a modern világ minden jellegzetessége találkozik a kőkorszaki lét most is élő hagyományaival. Utazásunk következő állomása civilizációtól távoli helyekre vezetett, ahol az emberek pont úgy élnek, mint egykoron őseik.
Helyi folklór gyanútlan turistáknak
Tariból Mount Hagenbe repültünk és mivel hosszan kellett várakoznunk az átszállásig, egy hatalmas beton kerítéssel körülvett szállodában meg is ebédeltünk. Kertjében egy nagyon különös előadásnak voltunk tanúi, néhány táncos az asarók ősi legendáját játszotta el. Hátborzongató élményben volt részünk: agyagos sárral bekent testű, félelmetes arcú emberek, teljes fejet beborító agyag maszkokban, lopakodtak felénk néma csendben, hosszú hegyes bambusz körmeiket csattogtatva. Olyan érzés volt, mintha halottak támadtak volna fel. Nem is jártunk messze az igazságtól, mert a monda úgy szól: az asarókat megtámadta az ellenség, sokan meghaltak, akik életben maradtak az Asaro folyó iszapos partján éjszakáztak. Másnap, mikor át akartak törni az ellenség vonalain, azok a rájuk száradt iszap miatt szellemeknek nézték őket és hanyatt-homlok elmenekültek.
Utazás a folyón
E kaland után kis repülőgépeken indultunk a folyóhoz. Sűrű esőerdők fölött repültünk, településnek, életnek szinte sehol sem volt nyoma. Egyszer csak megláttuk a világ egyik legnagyobb folyóját, a hatalmas, lomhán kanyargó Sepiket. Egy frissen nyírt füves leszállópályán landoltunk a folyóparton. Ahogy kinyíltak a gépek ajtajai, a lent várakozó emberek megrohamoztak minket, és serényen kezdték kipakolni a csomagjainkat, na meg a nekik hozott árut is. Ide nem jár naponta repülőgép, ezért minden turistagép hoz rakományt az ittenieknek.
Odasétáltunk a motoros csónakokhoz, ezekkel a lapos fenekű, fedeles bádog vízi járművekkel indultunk a szálláshelyünk felé, amelyek olyan hangosak voltak, mint egy traktor. Elviselhetetlennek tűnt a párás hőség, mintha egy szaunában ültünk volna. Miközben a folyón hajóztunk, gyönyörködtünk a vidékben: a szélesen hömpölygő folyóban, a dús vegetációban, a zöld különböző árnyalatai közül kivillanó vörös virágú fákban, ahogy ráhajolnak a vízre.
Ezen a vidéken az egyetlen közlekedési útvonal a folyó. A falvakat egyedül ez köti össze egymással, fatörzsből kivájt, hosszú ladikok haladtak el mellettünk, amelyeken a helyiek árut szállítottak, halásztak, vagy csak igyekeztek valahová. A part mentén egymást követték a települések. Sok helyen gyerekek integettek, ugráltak a vízbe, próbálták elérni a csónakunkat.
Nomád turistaparadicsom
Szálláshelyünkön önálló kis bungalók várták a vendégeket. Az ablakok helyén szúnyoghálók voltak, hogy egy kis levegő jöjjön be a szobába, vigyázni kellett, hogy miről beszélgetünk, mert minden szó áthallatszott a szomszédba. Az áramot generátor szolgáltatta akadozva, légkondicionálásról szó sem lehetett.
Egy különálló épületben kapott helyet az étterem, a bár, amelyek tele voltak érdekesebbnél érdekesebb fafaragásokkal, álarcokkal, krokodilos totem oszloppal, furcsa lényeket ábrázoló szobrokkal. A folyó szent állata a krokodil, ezért sok ilyen faragást láttunk. A szellemeket, isteneket, de az emberi erőt és kitartást is szimbolizálják. Ezt az országrészt Karawarinak hívják, faragványairól híres, a gyűjtők minden pénzt megadnak, hogy egy-egy különleges darabot szerezzenek be innen.
Életképek az egykori kannibálok földjén
Délután ismét hajóra szálltunk és meglátogattuk a Kundiman nevű falut.
Ezen a vidéken az emberek majdnem ugyanúgy élnek, mint őseik, a hagyományaikat is megőrizték. A családok lábakon álló, egyterű, szellős házakban, eléggé egyszerű körülmények között együtt laknak. Érdekes volt látni, hogy a fából készült épületben a fa padozaton ég a tűz, amit szüntelenül táplálnak és őriznek. Bútorok nincsenek, gyékényeken alszanak és csak pár edényük van a főzéshez.
Fő táplálékuk a halak mellett a szágó pálma törzsének belsejéből készült liszt. Láttuk, hogyan készítik primitív eszközökkel, hosszas, fáradságos munkával a lisztet és lepényt sütnek belőle. Meg is kóstoltam, kifejezetten ízetlen volt.
Az egész falu elénk jött, amikor megérkeztünk. Meglátogattuk a hely nevezetességét, a különleges faragásokkal díszített szellemházat, ahol az ősök emlékét őrzik. És nemcsak az emlékét, de a koponyáikat is. Kicsit morbid volt látni a polcon a szépen sorba rakott koponyákat, nemcsak a helyiekét, hanem az ellenségekét is. Ezek mellett faragott maszkok, pajzsok, bambusz furulyák is sorakoztak. A férfiak itt hozzák meg a falut érintő fontos döntéseket, itt élnek az elődök szellemei. Nők természetesen ide nem léphetnek be.
A falu központjában már nagy volt a készülődés. Mire odasétáltunk, már teljes tolldíszben, kifestett arccal, testtel vártak minket a harcosok. Néhány kisgyerek egy fatörzsből kivájt csónakból figyelte az eseményeket.
A harcosok itt általában fehér festékkel festettek szépen kidolgozott ábrákat az arcukra, mellkasukra. Időnként egy kevés piros festéket is hozzátettek és a tollaik sem voltak olyan különlegesek. Tyúktollat használtak eredeti barna, drapp színekben. A falu központi terén a férfiak egy harci táncot adtak elő, de nagyon családias volt a hangulat. Egy kicsi gyerek odatotyogott a nagypapához, miközben ő lándzsájával félelmetes mozdulatokat tett. Felvette a kisbabát és vele folytatta a táncot.
Szinte hihetetlen, hogy ötven évvel ezelőtt, ezek a törzsek még kannibálok voltak. Ellenségeiket azért ették meg, hogy ne tudjanak újra születni. Az itteni hiedelem szerint, a halottak újszülöttekben kelhetnek újra életre, ilyen módon lehet ezt megakadályozni. Szerencsére ez már a múlté, az itt lakó törzsek békességben élnek a szomszédaikkal.
Visszatérés a civilizációba
Ebédünket a csónakokban költöttük el, egy nagy, égő vörös virágokkal teli fa árnyékában. Csend volt, időnként egy-egy madár füttyentett egyet. Mindenki élvezte a víz csobogását és a békés tájat.
Este, vacsora után egy különleges koncertet hallgathattunk meg. Egy helyi zenekar bambusz csövekből álló érdekes hangszeren nagyon jó koncertet adott nekünk. A több sorban összekötött bambuszok üreges végét ütemesen gumipapuccsal ütögették. A világslágereket hallgatva még nekünk is megjött a kedvünk a tánchoz. Ezzel el is búcsúztunk ettől a vidéktől. Másnap indultunk vissza a civilizációba.
A Pápua Új-Guinea napló első két részét itt olvashatod:
Hozzászólás zárolva.