„Egy vallás van a földön: szabadság!”
Mondják: az ember által ismert és érzékelt térnek és időnek vannak olyan csomópontjai, melyek eleve azért keletkeznek, hogy valami új és szokatlan fakadjon belőlük. Valami, ami felfordítja az addig elfogadottnak és egyetlen lehetségesnek vélt világrendet.
A szkeptikusok a véletlennek tulajdonítják az ilyen gócpontok létrejöttét, a misztikusok meg azzal magyarázzák, hogy a Föld – valamint az emberi tudat – ismét a hét arkangyal valamelyikének az uralma alá kerül. A felvilágosult ember viszont tudja: egyszerűen csak megérett az idő a társadalmi változásra.
Bárkinek legyen is igaza, tény, hogy minden változást egy eszme születése és diadalmenete előz meg. Az eszmének nem kell sem jónak, sem rossznak lennie ahhoz, hogy az emberek elfogadják; egyszerűen csak a megléte fontos. Hogy helyes volt-e vagy káros, általában évtizedek-évszázadok múltán derül ki; de ennek alig van jelentősége. Ekkor már történelmi tapasztalatnak nevezik, melyből akár okulni is lehet – bár ez nem jellemző.
Ha ilyentájt, március idusán a szabadság eszméjéről esik szó, egy dolog nem kerülheti el a figyelmünket – az, hogy talán ez az egyetlen olyan eszme, mely az embert tudatra ébredése óta végigkísérte az évezredeken. Ma már lehetetlen eldönteni, hogy az ember álmodott-e magának szabadságot, avagy az eszme érvényesülni akarása teremtette meg a neki megfelelő embert. Úgy rendeltetett, hogy a kettő egymás nélkül ne létezhessen.
A forradalom "lélektana"
Tudjuk, mert még nemrég is tanították velünk, hogy az olyan eszmék térhódítása, melyek egy adott társadalom számára az addiginál minőségileg jobb, magasabb rendű létet biztosítanak, forradalom kirobbanásához vezetnek. Ezeket nevezzük forradalmi eszméknek.
Bár a forradalom intézménye egyidős a civilizációval, igazából a magát modernnek nevező társadalomban teljesedett ki az elmúlt másfél-két évszázad során. Ennek okát talán abban kell keresnünk, hogy olyan létfontosságú – ugyanakkor önpusztításra hajlamos – erőket szabadít fel a társadalomban, melyek a szabadság, a függetlenség érzetét keltik, extatikus magaslatokba emelve az addig bezárt, szorongó lelket. Nem volt ez másképp 1848-ban sem, amikor Európa évszázadokon át kordában tartott népei az utcákra tódultak, az abszolút hatalommal rendelkező uralkodók fejeit követelve, és ugyanezt élhettük át 1989 novemberében is, amikor az öröknek kikiáltott szocialista rendszer összeomlott. Az alapvető különbség mindössze az, hogy míg a 19. század közepének véres forradalmait véres megtorlások követték, a 20. század végének gyengéd forradalmait az életszínvonal bukórepülése, ellentmondásos, megtorpanásoktól, vargabetűktől, sőt nálunk még a visszarendeződés elemeitől sem mentes politikai fejlődés. A történelmi tapasztalatnak – miszerint a forradalmakat sötét korszakok követik – valamilyen formában érvényesülnie kellett.
Hozzászólás zárolva.