„A születésnapjaim egyre szenzációsabbak” – Marozsán Erika a változásról

Igazi világpolgár, New York és Budapest az otthona, miközben Németországban forgat filmekben. Saját bevallása szerint, életútját a véletlen lehetőségek alakították, ő elfogadta őket és mindent megtett, hogy a legtöbbet hozza ki belőlük. Marozsán Erika megszokta a változásokat, de azért néha nosztalgikus hangulatban elgondolkodik azon, mi lett volna, ha…

Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?

Nagyon kicsi városban, Újfehértón születtem egy nagy családban. Papámék 11-en voltak testvérek. Nem tudom, miért, de egész gyerekkoromban végig elvágyódtam innen. Azt hiszem, hároméves lehettem, amikor először keresztül autóztunk Budapesten és akkor hirtelen rádöbbentem arra, hogy a nagyváros nekem sokkal jobban tetszik, mint a vidéki üres utcák, az éjszakai csöndek. A nagypapám erdélyi származású volt, benne is megvolt az örök elvágyódás vissza a havasokba, Székelyföldre. Az anyai ágon nagypolgári család vagyunk, a család egy része Debrecenbe került, került, akik maradtak, náluk is érezhető volt a menni akarás.

Te mikor léptél a tettek mezejére és a vágyódás helyett megvalósítottad a változást?

10 évesen felvételiztem a budapesti Balett Intézetbe, de elsőre nem vettek fel. Akkor még úgy mentem a felvételi vizsgára, hogy egyáltalán nem tanultam táncolni, egyszerűen csak hallottunk arról, hogy van felvételi. A kudarcot úgy éltem meg, hogy teljes gőzzel elkezdtem balettozni, fejlesztettem magam és a következő évben sikerült a vizsgám, felkerültem Budapestre. A gyerekkori álmom egy csapásra teljesült, elkerültem otthonról, ha nem is úgy, ahogy elképzeltem. Nagyon sok nehézséggel járt ez a változás, kollégiumban laktam 11 évesen, sokszor éreztem magam egyedül.

A családodban sokan elvágyódtak, de a valóságban mennyire volt jelen a változás az életetekben? Milyen példákat láttál otthon arról, hogyan kell alkalmazkodni a nehéz helyzetekhez?

Anyukám modern nőnek számított akkoriban, az első nő volt a családjában, aki főiskolát végzett, kézilabdázott és 25 évesen megkapott egy gazdasági vezető állást. Már akkor sejteni lehetett, hogy innen fog nyugdíjba menni. A családban mindenki bekerült egy pici körbe, azt láttam, hogy ezt a helyzetet ők kisebb belső harcokkal elfogadták és nem nagyon akartak kitörni onnan.  Az én életem nagyléptékű változtatásai számukra teljesen felfoghatatlan. Nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy valaki ennyiféle irányba keresgél. Gyerekként elmegy Budapestre a Balett Intézetbe, aztán a Színművészeti Főiskolára, majd Németországban kezd el színészkedni filmekben, utána Amerikában Los Angeles-ben próbál szerencsét, majd New Yorkba költözik. Ez túl sok nekik.

Térjünk vissza az érettségi idejére. Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?

A Balett Intézet érettségije nem ugyan azt jelentette, mint egy normál gimnazista esetében, aki komoly egyetemre, főiskolára felvételizik utána és keresi a helyét az életben. Nálunk 10-11 éves korunkban eldőlt, hogy balettosok leszünk, az érettségi után mindenki a tánccal foglalkozott. Nálam annyiban volt ez más, hogy egy évvel az érettségi után jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára és elkanyarodtam az útról, ami az Operaház színpadára vezetett volna.

Elvégezted a Színművészeti Főiskolát, egyből egy pesti színházi szerződéssel indult a színészi karriered. Mi késztettet arra, hogy innen tovább lépj Németország irányába?

A véletlennek mindig nagy szerepe volt az életem fontosabb váltásaiban. Amikor lediplomáztam, több budapesti színháztól is kaptam ajánlatot, végül az Új Színházat választottam, amit akkoriban Székely Gábor vezetett. Négy évet töltöttem ott, amikor megkaptam a Szomorú vasárnap című film főszerepét. Ez nyitotta meg előttem az utat Németország felé. Vége lett a szerződésemnek az Új Színházban, még egy-két évre félállásban leszerződtem Kaposvárra, de egyre többször mentem ki forgatni külföldre. Végül már nem tudtak leegyeztetni, ezért ott kellett hagynom a színházat.  Nem szándékosan, előre megfontolva léptem meg ezeket a változásokat, a lehetőségek sodortak maguktól a változás útjára. Nagyon kicsit volt nekem részem bennük. Csak annyiban, hogy elfogadtam ezeket a lehetőségeket. Tettem érte, hogy valóban működjenek, megtanultam nagyon jól németül, sokat dolgoztam azon, hogy a német szakma is elfogadjon és próbáltam Budapesten is valamennyire megtartani a színészi státuszomat.

Az, hogy kiköltöztél Amerikába, szintén csak egy jó lehetőség volt?

Ezt is a véletlennek köszönhettem. A Szomorú vasárnapot meghívták Los Angelesbe, egy nagy bemutató körutat szerveztek neki. Ennek köszönhetően egy amerikai ügynökség leszerződtetett egy évre. Egy éves ottlétet biztosítottak nekem, Biztosítottak nekem, fizették a szállást, autót, ellátást és megpróbáltak a szakmával megismertetni. New Yorkba a férjem miatt kerültünk, ő fotográfus és kapott egy nagyon jó munkaajánlatot.  Később elváltunk a férjemmel, az én döntésem volt, hogy a lányommal New Yorkban maradjunk. Filmekben, elsősorban Németországban dolgozom az utóbbi években, New Yorkból is el tudok menni a forgatásokra. Nagyon szeretem ezt a várost, a gyerekemnek is jó, ha a szülei egy városban élnek.