A sárga, homokos vidék után egy egészen más világba érkeztünk az Inle-tónál. Ez Mianmar második legnagyobb tava, nyolcszáz méter magasan fekszik és csodás hegyek veszik körül. A szállásunk felé haladva útközben az egyik leghíresebb kolostort látogattuk meg, Nga Phe Kyaung avagy más néven az Ugró Macskák kolostorát. Ez a kétszáz éves épület tele van különböző korokban készült Buddha szobrokkal, különleges, lehelet finom csipke díszítésekkel, gyöngyökkel kirakott, aranyozott oltárokkal. Miután a legendák szerint sok macska volt a kolostorban, a szerzetesek betanították őket karikán átugrani. Így ragadt a kolostoron ez a vicces név. Mi már csak alvó, lustán nyújtózkodó cirmosokkal találkoztunk. Az épület cölöpökön áll a vízben, mint a velencei paloták, csak itt teakfából készült az egész épület.
Irány a tó!
Innen vízre szálltunk és elindultunk felfedezni az egyre érdekesebb világot. Az emberek errefelé hagyományos, hosszú csónakokon közlekednek. Ezekben a motorral felszerelt ladikokban egy sorban ülnek az utasok, maximum hatan férnek el kényelmesen, leghátul foglal helyet a kormányos. Romantikus élmény volt az utazás. Elővettük az esernyőnket, mert hol erősen sütött a nap, hol esőt kaptunk a nyakunkba. Közben meg-megálltunk közelebbről megnézni a vízen álló házakat, ahol láthattuk, hogyan folyik a mindennapi élet. Ki zöldséget pucolt, ki mosott, ki épp longyját magára húzva mosakodott.
Egyszer csak hullámokon ringó kerteket vettünk észre a távolban. Nem értettük ezt a jelenséget. Talán délibáb játszik velünk? Kiderült, hogy a vízen kerteket építenek kiszárított vízi növényekből, földből és ezeket bambuszkeretekbe teszik és bambuszkarókkal rögzítik a sekély tó talajához. Ezek főleg paradicsom ültetvények, ez az egyik legnagyobb paradicsom termelő vidék az országban, de termelnek itt más zöldséget is. A paradicsomot csónakokról gondozzák. Láttuk, ahogy besiklanak a szigetek közé és a szalma kalapos kertészek karózzák a növényeket. Hihetetlen látvány volt. Kevés ilyen csoda létezik a világban, a legismertebbek közülük a Titicaca-tavon lévő úszó szigetek, amelyeken még laknak is.
Fogadtatás a szállodában
Közeledtünk szálláshelyünk felé, már láttuk a kis házakat, ahol az elkövetkező napokat töltjük majd. Dús, virágokkal teli park vette körül az épületeket. Megérkezésünkkor misztikus figurák fogadtak: félig madár, félig ember alakok, lepkeszárnyakat billegetve vártak minket. A hindu és buddhista mitológia egyik legkedvesebb alakjai elevenedtek meg a szemünk előtt: kinnara és kinnari, mennyei zenészek. A jelmezek csodálatosak voltak, finom selyemből, hímzésekkel díszítve, olyanok voltak, mint egy látomás.
A burmai kultúrában a tánc, illetve a bábjátékok nagyon híresek és sokszor a buddhista mitológia elevenedik meg az előadásokon.
Ezután a fogadtatás után kis golf kocsikba ülve jutottunk el házikónkba, ami egy hatalmas lakosztály volt táncterem nagyságú szobával. Az ágyon rózsaszirmokból kirakva a nevem, két, törülközőből készült hattyú között. A fürdőszobában a márvány zuhanyozó mellett egy nagy fadézsa kád állt, szintén tele rózsaszirmokkal. Csak ámultam és bámultam.
Napfelkelte a tavon
Másnap korán keltünk, mert nem lehetett a napfelkelte és a féllábon álló halászok fotózását kihagyni. A halászok a hosszú csónak végében állva, nagy lapátjukat egyik lábukkal irányítva, kezükben egy varsával halásznak. A varsát időnként ledobták a vízre és megvárták, míg beleúsznak a halak. A technikájuk egyedi és akrobatikus. Elképesztő, hogyan tudnak egyensúlyozni a billegő csónak legvégén a hosszú lapáttal. Szerencsénk volt, mert még a Nap is kisütött, nem takarták el felhők és az egész tájat beborította a rózsás fény.
A korai napsugarakban különösen szépek voltak a vízi jácintok lila virágai, ahogy ringatóztak a habokon. Amilyen szép volt ez a látvány nekünk, annyira nem örülnek a helyiek, mert olyan mértékben terjednek a növények, hogy kezdi ellepni a tavat.
Melegen kellett felöltözni, mert itt a hegyek között a vízen kifejezetten hűvös a reggel.
Jól esett utána egy forró kávé és a finom reggeli. Mire útnak indultunk a délelőtti programra, már nyári meleg lett.
Egy újabb pagoda
Első állomásunk a Phaung Daw Oo pagoda volt, ahol 800 éves kis Buddha szobrokat őriznek, de már annyi aranyat tettek rájuk a hívők, hogy szinte teljesen elvesztették formájukat.
Csak férfiak mehetnek fel az oltárhoz és helyezhetik rájuk az aranyfüst lapocskákat. Minden évben megrendezik azt a fesztivált, ahol a királyi bárkán viszik a tó körül a szobrokat. A pagoda mellett egy nagy piac volt, ahol mindent lehetett kapni. Burmai fűszereket, zöldségeket, szárított halakat, de helyi népviseletet, ékszereket és régiségeket is.
Mingalaba! – mondták nekünk az árusok, ami az itteni köszönés és annyit jelent: sok szerencsét. Ez a jó kívánság segített nekünk mindig megtalálni a legjobb vásárfiát.
Még több pagoda
Ismét csónakba szálltunk és indultunk egy egészen különleges helyre a tó legdélibb csücskébe, ahol ősi pagodák erdeje várt minket. Útközben persze újabb falvakat fedeztünk fel és ismerkedhettünk a helyi mindennapokkal. A tóról kihajózva egy keskeny kis csatornán folytattuk utunkat, ami szép lassan emelkedett, így zsilipeken kellett felugratnunk a csónakunkat. Érdekes volt a manőver, kormányosunk ügyesen vitt minket felfelé a csatornán. Indein faluba érkezésünk után egy fedett folyosón indultunk a pagodák felé. De ez nem volt akármilyen folyosó. Volt benne egy igazi bazár és antik piac kínálta portékáit. Azonnal éreztem, hogy itt elvesztem csoportom nagy részét, egy találkozási helyet beszéltünk meg ebédidőben. Igazam is lett, mert többen elkezdtek alkudozni a kihagyhatatlan szuvenírekre, ahogy sétáltunk egyre feljebb. Jó páran azért eljöttek velünk megnézni a több száz kis csúcsos téglából épült omladozó, dülöngélő girbe-gurba pagodákat. Az épületek nagyobb csoportját már rendbe hozták, nem tudtam eldönteni, hogy az omladozók szebbek-e vagy a fehér falú, megújult, arany kupolásak... Én a helyenként hiányzó vakolatú, kicsit megroggyantakat fényképeztem. Ilyen nagy tömegben sehol sem láttam még kis sztupákat.
Portékák a bazárban
Majd feltűnt egy csoport leány helyi, shan viseletben. A shanok hazáját látogattuk már megérkezésünk óta, akik a legnagyobb kisebbséget alkotják ebben az országban. Másképp néznek ki, más a ruhájuk, mint a burmaiaknak. Itt mi színes turbánt viselő fekete ruhás nőkkel találkoztunk, akik földművesek voltak. Szívesen beszélgettek velünk az idegenvezetőnk segítségével és meséltek kicsit nem könnyű életükről.
Shan asszonyok az indein-i pagodák előtt (Fotó: Földváry Eszter)
Én is el kezdtem nézegetni a bazárban, ahol sok helyen kínálták az egyik legtipikusabb burmai specialitást, a lakkból készült tárgyakat. Voltak kis tálak, nagy tálcák, több színben, megfaragva, vagy csak egyszerűen fekete színben. Megláttam egy kéz nélküli embert, aki a szájával festette, lábaival tartotta a tárgyakat. Asztalán szebbnél szebb tálkák, dobozok voltak kitéve. Természetesen nem tudtam ellenállni és nála vásároltam. Azóta is, ahányszor ott járok, mindig elzarándokolok hozzá és újabb egzotikus ajándékokkal örvendeztetem meg barátaimat.
A mai napig féltve őrzök egy lakk táskát innen, amit kivételes alkalmakkor hordok csak. Ezek a lakk tárgyak amúgy bambusz szálakból és lószőrből készülnek és egy itteni fa gyantáját kenik a kész formára több rétegben, ami a levegőn világos barnából fekete színűvé változik. Ezután aprólékos, hosszadalmas munkával viszik fel az egyéb színes rétegeket a darabokra és végül kifényesítik. Ezeket a tárgyakat a mindennapi életben evésre, ivásra is lehet használni.
Hosszúnyakú hölgyek
Egy bambusz ligetben volt az ebédünk, ahol a híres hosszú nyakú hölgyekkel találkoztunk, akik a kayan nemzetséghez tartoznak. Ma már kevesebben vannak, de az idősebb generáció továbbra is hordja a réz karikákat a nyaka körül.
Ezek a karikák igen súlyosak és érdekes módon nem a nyakat nyújtják meg, hanem a vállcsontot nyomja le a ránehezedő súlyukkal. Sok találgatás van a mai napig, hogy miért alakult ki ez a szokás. Mondják, hogy tigris harapás ellen, vagy hogy így sokkal vonzóbbak a hölgyek, igazából senki nem tudja a választ. Minden esetre nagyon kedvesek voltak, mindenki lefényképezhette magát velük, hiszen ez az egyik jövedelem forrásuk. Felpróbálhattunk egy turistáknak készített több karikás nyakravalót is. Amint felvettem úgy döntöttem, nem fogok ilyen ékszert hordani, az biztos. Eléggé kényelmetlen viselet.
Selyem, ami nem is igazi selyem
Ebéd után hazafelé egy selyem készítő manufaktúra várt még minket a tavon. A finom textilek nem akármiből készültek, lótuszvirág szárából kihúzott vékony szálakból. Döbbenten figyeltük, ahogy kissé megvágják a növény szárat és megtörve széthúzzák. A fényben láthatóvá váltak az átlátszó, pókháló vékonyságú szálak, amikből többet összecsavarnak és így elkészül belőlük egy szőhető vastagságú fonal. Miután a lótusz a tisztaság jelképe a buddhizmusban, ezért templomoknak és a szerzeteseknek ajánlják fel az ebből szőtt keskeny csíkokat. Persze a turisták is vásárolhattak aranyárban lótuszselyem sálakat. Olyan tapintása van, mint egy durvábbra szőtt nyers selyemnek. Természetesen a szivárvány minden színében lehetett finom hernyóselyem anyagokat, ruhaneműket is kapni. Láttuk azt is, ahogy kis apró, idős asszonyok fonták a selyemfonalat, ugyanolyan módon, mint ahogyan őseik több száz évvel ezelőtt.
A nap megkoronázása az esti program volt a szállodánkban. A teraszon felállítottak egy kis vásárt, ahol nemcsak alkudozhattunk a csábító holmikra, de megkóstolhattuk a shan specialitásokat is, majd a vacsora után felengedhettük kis lampionjainkat, amelyek kívánságainkat vitték fel az égbe.
Ezt is olvasd el!
