1948, azaz a londoni olimpia óta szinte az összes, a nyugati világban megrendezett versenyen döntöttek úgy olimpikonok, hogy nem térnek vissza hazájukba, hanem máshol folytatják életüket, jobb esetben pedig a sportolói karrierjüket.
Az évszám nem véletlen. Gyakorlatilag ez volt az az év, amikor végérvényesen leereszkedett a vasfüggöny a két világrendszer országai között, és lehetetlenné vált a szabad mozgás. Kivételt talán csak az olimpikonok jelentettek, az ő kiváltságuk volt a viszonylag szabad utazás, amivel éltek is, a hatalom szempontjából viszont visszaéltek. A disszidáló olimpikonok politikai megfontolásból általában megkapták a menedékjogot, ám az anyaországnak így is számtalan eszköz volt a kezében, hogy hazakényszerítse elkóborolt „báránykáját”.
A leghatékonyabb módszer a zsarolás volt. Otthon maradt családtag, szülő, gyerek mindig akadt; ez kellőképpen erős érv volt ahhoz, hogy sokan „önként”, bűnbánást tanúsítva hazatérjen. A büntetés általában nem maradt el, a legenyhébbek között szerepelt, hogy az érintett sportoló a következő nemzetközi megmérettetésre már nem utazhatott ki.
London, 1948
1948-ban, a második londoni olimpia után, a csehszlovák női tornacsapat kiválósága, Marie Provaznikova az Egyesült Államokban kért és kapott menedékjogot.
1948. február 25-én zajlott le a kommunista hatalomátvétel Csehszlovákiában. A kommunista történetírásban “februári fordulatként” emlegetett napon Csehszlovákia Kommunista Pártja, a szovjetek támogatásával, a kormányválságot kihasználva puccsal befolyása alá vonta a kormányt. Provaznikova ezért úgy döntött, hogy az olimpiai végeztével a tengerentúlon próbál szerencsét. A sportolónő amerikai letelepedése után tornát oktatott, s ott élt egészen 1991-ben bekövetkezett haláláig.
Melbourne, 1956
Nekünk, magyaroknak elsősorban a melbourne-i olimpia juthat az eszünkbe az olimpiai disszidálások kapcsán. Az ausztrál nagyvárosban, ahol már ebben az időben is a legnagyobb lélekszámú magyar közösség élt, az ötkarikás játékokra alig egy hónappal az 1956-os magyar forradalom leverése után került sor. A nyári olimpiai játékok októberi-novemberi megrendezését az indokolta, hogy Ausztráliában ilyenkor kezdődik a nyár, bár az első, igazi nyári hónap, ami a mi júniusunknak felel meg, az ott december.
A magyar férfi vízilabda csapatnak ebben a helyzetben kellett összecsapnia a szovjet válogatottal. A melbourne-i vérfürdő néven ismert mérkőzés a magyarok győzelmével végződött, 4-0-ra vertük a szovjeteket. Zádor Ervin pedig vérző fejjel szállt ki a medencéből.
Az ötkarikás játékok befejezése után nehéz döntés várt a csapat tagjaira: haza kívánnak-e menni a szovjetek által megszállt országba, vagy kint maradnak, és új életet kezdenek a befogadó nyugati országokban. Végül a 83 tagú olimpiai csapat fele nem tért vissza Magyarországra, sokan pedig közülük az Egyesült Államokban talált új hazára.
Tokió, 1964
1964-ben két magyar olimpikon is úgy döntött, hogy nem tér haza a japán fővárosban rendezett első a ötkarikás játékokról. Döntésükben világpolitikai megfontolások is közrejátszottak. Ez volt ugyanis az az év, amikor a szovjet párt éléről eltávolították a desztalinizációban élen járó Nyikita Szergejevics Hruscsovot. Leváltása után pedig az a Brezsnyev került a pártfőtitkári székbe, akiről akkor még nem sokat lehetett tudni, de az 1968-as csehszlovákiai bevonulás, a Prágai Tavasz eltiprása már egyértelműen jelezte, mi várható tőle.
A két magyar sportoló, attól tartva, hogy ez nem jelent jó irányt Magyarországon sem. Kádár és Hruscsov baráti viszonya közismert volt. Ezért úgy döntöttek, hogy az Egyesült Államokba disszidálnak. A kenus Törő András hajómérnök lett, és a következő két olimpián már amerikai színekben versenyzett. A másik disszidens Balla Gábor sportlövő volt, ő csatlakozott a légierőhöz, ahol folytatta a versenyzést.
1964-ben az innsbrucki téli olimpiai játékokon is voltak távozók: a Német Demokratikus Köztársaság szánkó csapatának egyik tagja, Ute Gaehler nem ment a többiekkel vacsorázni, hanem az éj leple alatt inkább az NSZK határ felé vette az irányt.
München, 1972
Az 1972-es müncheni olimpián összesen 117 sportoló döntött úgy, hogy nem kíván hazatérni az elsősorban az izraeli atléták meggyilkolásáról hírhedtté vált nyári ötkarikás játékok után. Ez a legmagasabb szám, ami a modern kori olimpiák történetét illeti. Ám a legtöbb olimpikonról csak nagyon töredékes információk állnak a mai napig a rendelkezésünkre.
Montreál, 1976
A Montrealban rendezett olimpián egyfajta negatív rekord született, mindössze négy román és egy orosz sportoló távozott. A szovjet hivatalos propaganda telekürtölte a világot azzal, hogy terroristák rabolták el a 17 éves szovjet műugró reménységet, Szergej Nemcanov-ot. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a fiatalember beleszeretett egy Cincinnatiből származó lányba, akivel egy darabig bujkáltak. A történet azonban nem happy enddel végződött: Nemcanov visszakozott és összetört szívvel tért vissza a Szovjetunióba. Hogy ebben szerepet játszott-e az, hogy a hatóságok otthon maradt családtagjaival zsarolták őt, vagy valóban az amerikai lánnyal nem jött össze a „dolog”, ma már nehéz kideríteni.
Moszkva, 1980
Ebben az évben kezdődött el az olimpiai játékok teljes átpolitizálása. A moszkvai olimpiát Afganisztán 1979-es szovjet megszállása árnyékolta be, az Egyesült Államok felhívására a nyugati országok bojkottal reagáltak a brutális birodalmi lépésre. Sok olimpikon pedig a lábával szavazott.
Így tettek például az afgán olimpikonok is, egy hónappal az olimpia előtt a kosárlabda-válogatott hét tagja vette az irányt Pakisztán felé, s hasonlóan tett közvetlenül az olimpia előtt hét birkózó is. A sportesemények alatt további öt játékos határozott arról, hogy inkább máshol – az Egyesült Államokban vagy az NSZK-ban – szeretné folytatni pályafutását.
Az 1984-es Los Angeles-i olimpiát aztán viszontválaszként a keleti-blokk országai bojkottálták, Románia kivételével. Az enyhülés az 1988-as szöuli olimpián következett be.
Pánamerikai játékok, kubai bokszolók
A 2007-es riói Pánamerikai Játékokon két kubai bokszoló, a kétszeres olimpiai bajnok, Guillermo Rigondeaux, és csapattársa, Erislandy Lara sem jelent meg negyeddöntős mérkőzésén.
Az ütéseket mindketten jól bírták a ringben, de az amerikai dollár előtt lefeküdtek.
- jegyezte meg Fidel Castro, miután hírét vette a két sportemberek távozásának. A kubai államfő mindemellett hazaárulónak nevezte a két olimpikont, akiket szerinte a németországi maffia dollármilliókkal vett rá a disszidálásra. A Hamburgban működő Arena Box Promotion tulajdonosa egy brazil lapnak adott interjúban elismerte, hogy ő áll a két olimpikon szökése mögött. Állítása szerint ötéves szerződést kötött velük, továbbá a brazíliai rejtekhelyet is ő biztosította a számukra. Onernek nem ez volt az első ilyen akciója, három másik kubai bokszoló - Yan Barthelemyt, Yuriolki Gamboat és Odlaneir Solis -, a válogatott tavalyi venezuelai edzőtáborából szintén nem tértek vissza.
Később két olimpikon jelezte, hogy inkább mégis hazatérnének Kubába. Az Efe spanyol hírügynökség kommentárjai szerint az olimpikonok bűnbánata annak köszönhető, hogy a kubai hatóságok felkeresték hozzátartozóikat. A családtagoknak azt ígérték, hogy a sportolók, visszatérésük esetén, megússzák a komolyabb felelősségre vonást. Később Fidel Castro kubai államfő jelezte, a két renitensnek fel kell hagynia az ökölvívással.
Ezt is olvasd el:
Kezdődik a paralimpia – vívóink egyik utolsó edzésén jártunk
