Kezdődik a paralimpia – vívóink egyik utolsó edzésén jártunk
Augusztus 17-én utazik Tokióba a magyar paralimpikon vívó válogatott. Az utolsó heti edzésükön látogattuk meg őket a Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnokban.
Kilencre érkezünk a Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok épületéhez, szerencsénkre, teszem hozzá, mert így még van egy óránk, hogy elbeszélgessünk az edzésre készülő vívókkal. Pár támadás, viszont támadás, védekezés erejéig talán még arra is lehetőségünk lesz, hogy kövessük – persze, csak ha tudjuk – a pengék villámgyors cikázását.
Érkeznek a parkolóba a gépkocsik, nyílnak a csomagtartók, és a plasztronok, kardok, és tőrök mellett előkerülnek a kerekesszékek is.
A vívó paralimpiai csapat utolsó heti edzésén vagyunk, augusztus 17-én már utaznak is a kiválasztottak Tokióba. Hajmási Éva, Madarászné, Dr. Mező Boglárka, Osváth Richárd, Krajnyák Zsuzsanna, Dani Gyöngyi, Veres Amarilla és Tarjányi István – ők heten képviselik majd hazánkat az ötkarikás játékokon.
Az épületbe belépve olyan kerekesszékeket látunk, melyek le vannak rögzítve. Itt nincs 17 méteres pást, a vívók egymással szemben ülnek, közel egymáshoz, a lábmunka helyett a felsőtest mozog. Támadáskor a székben előrehajolnak, védekezéskor pedig hátra, itt nagyon gyorsan kell reagálni, inkább agymunka, egyfajta szellemi játék ez, de persze az erőnlét is rendkívül fontos.
Itt harcolni, küzdeni kell
Hajmási Évával még a beöltözés előtt beszélgetünk. Neki ez már a második olimpiája lesz, Rióban a tőrcsapattal ezüstöt nyert, de számos Európa bajnoki, és világbajnoki címmel is büszkélkedhet már. Éva egy közúti balesetben veszítette el egyik lábát, és bár előtte is sportolt, jelesül karatézott, a balesete után két évvel már a vívással próbálkozott Szekeres Pál, olimpiai és paralimpiai bajnok segítségével.
Éva a baleset előtt a vendéglátásban dolgozott, évek óta azonban már élsportoló. Mint fogalmaz ez tölti ki az életét, itt harcolni kell, küzdeni, és ez az, ami számára az életben is sokat segít.
Hidasi Levente edzőpartnert is még a beöltözés előtt kapom el. Neki (és társainak) az a feladata, hogy segítse a felkészülésben a parasportolókat. Levente Szolnokon volt vívó, több korosztályban is válogatott, most pedig egyfajta hobbiból segíti a paravívókat. Ő is beül a rögzített székekbe, és már villannak is a pengék. Annyit azonban még elmond előtte, hogy a víváson belül a parasport gyakorlatilag egy „külön” sportág, még neki is tanulnia kell. Sokkal gyorsabban zajlanak az akciók, nem csak a valóságban, de a fejben, a gondolkodásban is, itt nincs idő hosszasan előkészíteni a támadást, hirtelen kell dönteni, nincs idő „teketóriázni”.
Már a kvótának is örült
Erdei Péter kardmester, a paralimpiai csapat felkészítője a hetvenes évek közepétől harminc éven keresztül edzette a fiatalokat a Honvédban. A rendszerváltás után pedig a hazai önkormányzati szektorban vállalt munkát, hogy aztán a nyugdíjba vonulás után visszatérjen az örök szerelemhez, a vívó edzősködéshez.
Hozzászólás zárolva.