"Gyerekkorom óta fotózom. Mindig is érdekelt, de sokadrangú hobbi volt az életemben. Aztán amikor elhagytam a 40-et, elgondolkoztam, hogy mit kezdjek a kreativitásommal. A médiában dolgozni sokáig érdekes volt, de belefásultam. Éreztem, hogy ennél több van bennem. A hangmérnöki munka előtt, mellett sokáig zenéltem, doboltam, gitároztam több mint 10 zenekarban, két évtizeden át. Pár évig abból is éltem, főállású zenész voltam. És az a fajta kreatív közeg, alkotási folyamat nagyon tetszett, abban föl tudtam oldódni. Ott éreztem, hogy a helyemen vagyok, úgy élek, ahogy gyerekkoromban elképzeltem. Szerintem fontos, hogy olyan felnőttek legyünk, amilyennek megálmodtuk magunkat, ez az igazi siker. Csak aztán változott a világ, és ma már a zenélés teljesen másról szól, mint amit én akkor abban nagyon szerettem.
Egy baráti találkozás inspirált, hogy kicsit engedjem el a hangokat és foglalkozzak képekkel is. Tévéműsorokon, filmforgatásokon dolgoztam 22 évig, ahol saját munkám mellett figyeltem a stáb működését is, így a vizuális képalkotásról volt már némi fogalmam. Ezáltal megtanultam néhány dolgot a fotózásról, de ezek csak apró pöttyök voltak egy hatalmas térképen, a tudásom nem állt össze egy egésszé. Ezért hát tanulni kezdtem, iskolába jártam, és onnantól kezdtem igazán élvezni a fotózást. Korábban csak kísérleteztem, vaktában nyomkodtam a gombokat. Imre Tamás, Eifert János, Vancsó Zoltán órái, tanácsai után kezdtem azt látni a képeimen, amit szerettem volna. Némi túlzással mondva elkezdtek tetszeni a saját képeim, bár még ma sem vagyok velük teljesen elégedett." Ezzel a hosszú bemutatkozással kezdi a beszélgetésünket Papp László.
A korai képeidet ki látta rajtad kívül?
Akkoriban a közeli ismerőseimen és a tanáraimon kívül senki. Nem is tekintettem magamra fotósként, csak egy ember voltam, akinek van néhány szakmája és ezek mellett néha fotózgat. A tanáraim figyeltek rám és biztattak, nevezzem a képeimet pályázatokra, hogy legyen megmérettetés, szakmai visszaigazolás. Abszolút igazuk volt, az eredményekkel megerősítést és iránymutatást is kaptam. Az elmúlt három évben 27 országban, félszáz díjat nyertek a képeim. 2018-ban a Nemzetközi Fotóművész Szövetségtől fotóművész, majd ’19-ben kiváló fotóművész diplomát kaptam, idén pedig a Magyar Fotóművészek Világszövetségének választott tagja lettem. Néha már kezdek magamra is fotósként tekinteni, de ez egy hosszú út, aminek még az elején járok.
Van kedvenc témád?
Igazából nem szakosodtam, de vannak témák, amelyek jobban érdekelnek másoknál. Ilyen például a sport- és tájfotózás. Sokan tájfotósnak tartanak, de emögött inkább az van, hogy a fényképezés jól kapcsolódik az utazáshoz, ami a másik mániám, ezért hát sok tájfotóm van. A fotózás tökéletes apropó, hogy eljussak olyan helyekre, ahova amúgy is vágyom, de turistaként talán nem jutnék oda. Imádom Afrikát, csaknem hússzor jártam a kontinensen, oda bármikor szívesen megyek.
Legutóbb például Etiópiában jártam egy volt tanárommal. Olyan helyekre, eldugott falvakba jutottunk el, ahol még ritkán jár fehér ember, pláne fotósok. Ott egy hétig csak embereket fotóztam. Nem a vadállatokat, nem a tájat, hanem csak embereket. Így is készültem, hiszen egy ilyen akcióra lelkileg és technikailag is fel kell készülni. Sok ága van a fotózásnak és én nem szeretek ugrálni egyikből a másikba, mert a kapkodás, szétszórtság csökkenti a hatékonyságom. Kell a tudatosság, hogy felkészülten, behangolva érkezzek egy helyszínre, helyzetbe, pláne ha nincs sok időm aklimatizálódni. Márpedig ezek a fotós túrák igen zsúfoltak, pörgősek, fárasztóak. Aki nem tud koncentrálni, könnyen elveszik az ingerek között.
Miből finanszírozod ezeket az utakat?
Leginkább a hangmérnöki munkáimból. 25 év után kiléptem a televíziózásból, helyette tanítok, stúdiókat tervezek és építek. Most éppen a Netflix egyik új stúdiójának kezdünk neki. Ilyen munkákból bevállalok évente egyet, ami nekem minden szempontból elég. Ezek a munkák hoznak annyit, amiből megélek, mellettük marad időm bőven, így a fotózást megtarthatom hobbinak, szándékosan nem akarok pénzt csinálni belőle. Kapok felkéréseket fizetős fotózásokra, de ezekre általában nemet mondok. Nem akarok abban az értelemben profi fotóssá válni, hogy minden körülmények között meg kelljen csinálnom valamit. Márpedig a profizmus ezzel is jár.
A szabadságodat akarod megőrizni?
Igen, ez is benne van, nehezen viselem a kötöttséget. Ha egy számomra éppen érdektelen témát kellene rendelésre fotóznom, bizonyára nem lennék elég jó benne, a siker reménye nélkül pedig nem vágok bele semmibe. Túl kicsi és híg a magyar fotós piac, hogy válogatni lehessen az izgalmas felkérések között. Engem a tenger, a hegyek és Afrika érdekel igazán, szépségük mellett ezeket komoly energiaforrásként is kezelem. Képes vagyok fél napig nézni a tengert úgy, hogy mellette nem csinálok semmit. Ilyenkor azt érzem, hogy egy hatalmas életközösség részévé válok, amiből erőt meríthetek. A hegyekben is hasonlót érzek, már-már vallásosan hiszek bennük. Tiszteletre méltó a hatalmas tömeg, ami ott áll méltóságban és tűri az időjárás viszontagságait. Jó lenne emberként is ilyennek lenni.
Néhány hete sokadszor jártam a Dolomitokban, napokig 3000 méter körüli magasságban voltunk, elvágva a civilizációtól, a zajos kommunikációtól, szabadon jártunk-keltünk, sátraztunk, barlangban aludtunk. Feltöltődtem, lenyugodtam, kisimultam. Az ilyen utakról hazatérve hetekig erősebbnek érzem magam, könnyebben veszem az akadályokat. De kötelességemnek érzem, hogy a természetből ne csak elhozzak valamit, hanem adjak is vissza, ezért egyre fontosabb számomra a környezet védelme.
Mi ragadja meg először a figyelmedet? Úgy képzelem, hogy fotósként valahogy másképp látsz…
Igen, talán kicsit másképp nézek. Tanáraim sokszor emlegették azt a bizonyos fotós látásmódot, amit akkor nem teljesen értettem, de már tudom, mi az. Úgy nézek egy témára, hogy fejben már komponálok optika nélkül is, keresem a legjobb nézőpontot, látószöget, látom magam előtt a kész képet. Egyébként a női és férfi fotósok kissé másként működnek ebből a szempontból. A nőket inkább a színek, a hangulat fogja meg; a pasik matekosabb agyúak, számukra inkább a formák, a geometria vonzó. Ez igaz rám is.
Totál vagy közeli?
Egyre inkább törekszem a közelire. A nagytotál, a távoli fotózás szerintem kicsit gyáva dolog. Meg lehet figyelni a képeiken, hogy a kezdők sokkal nagyobb képkivágást alkalmaznak. Aztán ahogy fejlődik az ember és bátrabb lesz, szépen halad befelé. Dinamikusabb élményt ad az akcióhoz közel lenni. Hiába tudom nagyjából ugyanazt a kompozíciót megcsinálni 20 méterről egy teleobjektívvel és 3 méterről egy nagyobb látószögű objektívvel, a képen érződik, ha közelebb voltam.
A portréképeken is látszik az arcon, pillantáson, ha egymáshoz közel voltunk a modellel és nem tíz méterről kiabáltam neki, hogy emelje fel a fejét.
Ma, amikor ennyire korszerű már a fotótechnika, mennyit számít az ember, a gondolat az optika mögött?
A technika segítség. Önmagában nem helyettesítheti a gondolatot és a kreativitást. Ezt más szakmáimban is megtanultam: egy koncertnél sem az a lényeg, hogy milyen felszerelés van felhalmozva a színpad körül. Ennél sokkal fontosabb, hogy az ember, aki mögötte áll, mit tud a technikából kihozni, annak segítségével megvalósítani. Visszatérve a fotózásra, ma már nekem is komoly felszerelésem van, de ettől nem leszek jobb fotós. Inkább úgy élem meg, hogy jobban el tudok mélyedni a témában, ha megvan hozzá a kellő technikai háttér is.
Milyen úti célok vannak még a bakancslistádon?
Voltam már, de mindenképp vissza akarok menni Izlandra, talán most ősszel sikerül. Aztán ott van Új-Zéland, ahol még nem jártam, nagyon messze van, de erősen vonzó, amit tudok, sejtek róla. A sarkvidékek is hívnak; az Északi-sark, amíg van jégtakarója, mert az sajnos nem sokáig lesz már, és persze az Antarktisz. Nem is ország-, vagy kontinensfüggő ez a vonzalom igazából. Magyarországon is vannak szép helyek, a járvány miatt mostanában itthon is sokat fotóztam, de vonz az egzotikum. Szükségem van rá, hogy felüljek egy repülőre és elmenjek messzire, kiszakadjak a hétköznapokból. Amit nem akarok már… nagyvárosokba menni. Egyre jobban távolodom a zajos tömegtől, bármennyire is érdekes fotós téma tud lenni.
Hol lehet látni a munkáidat? A közösségi oldaladon nagyon szolidan csepegteted a képeidet. Kiállításodról nem tudok. A képalkotásnak, végül is nem az a célja, hogy megmutasd?
Nekem inkább az a kérdés, hogyan mutatom meg. A Facebookon az ismerőseim és néhányszáz követőm látja a képeimet. Ők persze kedvesek, mindig pozitív visszajelzést adnak, de a like-ok számát nem szabad nagyon komolyan venni, az inkább a személyes szimpátiáról, ismertségről szól. Olyan sokan fotóznak manapság, annyi kép van a közösségi oldalakon, hogy már be sem tudod fogadni. Ezek nagy többsége, hogy képzavarral éljek, „zaj”. Én pedig életem nagy részében a zaj ellen dolgoztam, ez a fotós életemben is működik.
Van egy fotós honlapom, amin látható néhány képem. De örök kérdés bennem, hogy mi a kifutása a fotózásnak. Zenészként egyértelmű volt az út, betanultunk egy előadást, fölálltunk a színpadra, letoltuk, a közönség pedig tapsolt, vagy nem. A fotózásnál ez nagyon hiányzik. Itt a kiállítások jelentik a csúcs megjelenési felületet, kiraknak egy galéria falára 20-30 képet, amit az alkotó ismerősei kedvességből megnéznek, más nem nagyon. Ilyen kiállításból Budapesten párhuzamosan van 20-30, nagy részük teljesen néptelen. Az emberek nem mennek be az utcáról egy ismeretlen fotós képeit megnézni. Inkább abban gondolkodom, hogy szerkesztett kisfilmeket, prezentációkat csinálnék a képeimből és ezeket olyan környezetben mutatnám be, ahol további infókat, ingereket, például hangeffekteket adnék a képekhez, egyértelműbbé, vagy esetleg elvontabbá téve a történetüket. Nem véletlen, hogy a zenei koncerteken is nagy hangsúlyt kap a látvány.
Jól érzem, hogy a fejedben a hang és kép még mindig együtt van?
Persze, úgymond visszaélek a múltammal, mert továbbra is a hangokhoz értek igazán. Bár ilyen munkám egyre ritkábban van, az agyamnak ez a része most is aktív, még mindig a hangok uralják a gondolkodásomat, hangulatomat. Sokan csodálkoznak is, hogy miért nincs bennem konfliktus a hangzó és a képi világ között. Én meg azon csodálkozom, hogy ők miért csodálkoznak. Számomra ugyanarról szólnak: ütem, dinamika, színek, ezek a hangban és a képen ugyanúgy hatnak, csak az eszköz más. Most nem gitár van a kezemben, hanem fényképezőgép.
Ezt is olvasd el:
" Míg mások jógáznak, én fát gyalulok" - interjú Fábián Évi fotóssal
