Peremartoni Krisztina a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legismertebb magyar színésznője volt. A Vígszínházban és a Nemzeti Színházban játszott, rengeteg film és tévéjáték főszerepe kötődik a nevéhez. 2000-ben férjhez ment Amerikában és ott maradt: élete egyharmadát ebben az országban élte le. Rengeteget utazott, különböző munkákból tartotta el magát, mindvégig megőrizve a legnagyobb értékét, a szabadságát. Egy ideje már itthon van, a Városmajori Szabadtéri Színpad művészeti tanácsadójaként dolgozik, de még nem tud teljesen elszakadni Amerikától.
Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?
Egyetlen olyan emlékem van kamaszkoromból, ami traumát okozott nekem. Gimnázium első osztályában a szüleim a fejem felett úgy döntöttek, hogy Sárospatakon kell folytatnom a tanulmányaimat, mert nem kedvelték azt a fiút, akibe szerelmes lettem. Én nagyon szerettem volna otthon, Veszprémben maradni, de ők hajthatatlanok voltak. Nemcsak nekem akartak jót ezzel a döntésükkel, hanem saját maguknak is, mivel nagyon nehezen kezelhető kamaszlány voltam. Apukám tavaly előtt meghalt és akkor találtam meg egy nagy csomag, összekötött levelet, amiket a szerelemem küldött nekem, de soha nem kaptam meg. Apukám elintézte, hogy ne jussanak el hozzám.
Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást? Milyen mintákat mutattak a szüleid?
A szüleim vállalkozókedvű emberek voltak. Kislánykoromban apukám Kubában élt egy darabig, a szüleim sokat utaztak, nyitottan gondolkodtak a világ dolgairól. Azt láttam otthon, hogy nyelveket kell tanulni. Ahány nyelv, annyi ember, mondogatták nekem, és már kiskoromban sokat utaztam velük és egyedül is.
Miért választottad a színészi pályát az érettségi idején?
Egész életemben a szabadságot kerestem, a színészet tűnt akkoriban a legszabadosabb életformának számomra. Nem a szakmai része érdekelt a színészetnek, hanem az életforma, ami rá jellemző volt.
Nem csalódtál ebben később?
Egy kicsit igen. Idővel úgy éreztem, szűk nekem ez az életforma és ezért is váltottam. Azt tapasztaltam, hogy a színészek között is akadnak nyárspolgárok, félelemmel teli emberek, de azért nagyobb az esély arra, hogy szokatlan életvitelük legyen. A színészek nem 8-5-ig tartó munkát végeznek.
Színésznő lett belőled. Miután lediplomáztál a Vígszínházhoz szerződtél, majd a Nemzeti Színház tagja lettél. Számtalan filmben és tévéjátékban kaptál főszerepet, mondhatjuk, hogy az egyik legfoglalkoztatottabb színésznő voltál akkoriban. Amerika miatt váltottál?
Én már itthon váltottam, azelőtt, hogy kimentem Amerikába. Próbáltam több lábra állni és elvégeztem Debrecenben a mentálhigiéniás szakot az egyetemen, a színészeten kívül ezen a területen próbáltam dolgozni. Láttam, hogy nekem a színészet nem lesz elég, vagy én sem vagyok elég neki. Nem voltam elégedett az életemmel, más dolgok is érdekeltek. Elkezdtem csoportokat szervezni, ez pont abban az évben történt, amikor megismertem a leendő amerikai férjemet. Két év elteltével kiköltöztem Amerikába és ezzel jó nagy váltás történt az életemben.
Amikor megérkeztél Amerikába, mivel szerettél volna foglalkozni egy teljesen ismeretlen, új országban?
Rengeteg dologgal szerettem volna foglalkoztam, a kérdés az volt, hogy mivel tudok pénzt keresni. Voltam mentálhigiéniás szakember is, voltak klienseim, de mivel nem tudtam akkreditálni a végzettségemet, csak feketén tudtam dolgozni. Rögtön elvégeztem egy jógaoktató képzést és 7 évig ebből éltem Kaliforniában. Mindig fontos volt számomra a mozgás, a sport, a jógaoktatást ezért nagyon szerettem. Dolgoztam könyvesboltban, adótanácsadó mellett, vigyáztam idős, beteg nénire is. Mindig több lábon kellett állnom. Az volt a célom, hogy annyi pénzem legyen, amiből kényelmesen meg tudok élni.
Nem fáradtál bele ebbe az életformába?
Nem. Nem vagyok egy belefáradós alkat, elég erős életerővel rendelkezem. Teszem, amit tennem kell. Ezeket a munkákat megoldandó feladatoknak tekintettem, nem gondolkodom olyan sokat rajtuk.
Nem hiányzott a színészet?
A színészet is megvolt Amerikában. Játszottam pár évig színházban, 5 évig volt egy saját színiiskolám, és rendeztem is. Aztán nem volt már kedvem hozzá.
Az amerikai színes életnek a Covid vetett véget?
65 éves vagyok, közeledik a nyugdíjas kor. Nem kell már ugyanúgy lobognom, mint 20 évesen. Az utolsó öt évben már hazafelé tendáltam. Nem akartam végleg Amerikában maradni, de addig visszajárok még, amíg erővel és pénzzel bírom. Nem tudok végleg elszakadni Amerikától, nekem ez az ország jelenti a szabadságot. De megöregedni itthon szeretnék, a barátaim körében. Most van itthon egy jó munkám, de tudom, hogy ez is egy pillanat alatt eltűnhet. Mint minden az életben, csak idő kérdése.
Említetted, hogy nem vagy egy lelkizős alkat, de gondolom, az emberi konfliktusok, magánéleti mélypontok téged is meg tudnak rázni. Könnyen túlteszed magad a kellemetlen emberi játszmákon?
Mindig a férfiak körül alakultak ki drámák az életemben, és az elválások tudtak igazán megrázni. Mivel egy idő óta elengedtem ezt a kérdést, egyedül élek, nincsenek drámák sem. Bízom magamban és tisztában vagyok azzal is, hogy ha velem valami rossz történik, abban én is vastagon benne vagyok. Nem hibáztatok másokat, nem érzem magam áldozatnak sem. Ez nem egy alkati dolog, idővel megtanulja az ember, hogy saját maga felelős a dolgaiért.
Az idő múlást hogyan kezeled? Hiszen ez is változás. Változik a testünk, a gondolkodásmódunk. Az öregedés téma az életedben?
Azt mondanám, hogy rácsodálkozom az öregedésre, ugyanakkor természetes folyamatnak tartom. Most jobb viszonyban vagyok azzal, ahogy kinézek, mint 40 évvel ezelőtt. Elfogadom, hogy ez az élet rendje. Más lenne, ha beteg lennék, krónikus fizikai problémákkal küzdenék, de szerencsére egészséges vagyok. Még vitamint sem szedek. Látom, hogy a testem változik, észreveszem a ráncaimat, a bőröm állagának, az izomzatomnak a romlását, de együttérző szeretettel nézem a testemet. Úgy tekintek rá, mint egy öregedő fára. Minél öregebb egy fa, annál nagyobb tisztelettel és csodálattal nézünk rá.
Hogyan élted meg a Covid-járványt? Hogyan vizsgáztál a változáshoz való alkalmazkodásból?
Én nem a félős emberek közé tartozom, a Covidtól sem félek. Megdöbbentett, hogy milyen új világot hozott az életünkbe. Az élet mindig valami teljesen váratlan dologgal tudja meglepni az embert, felesleges aggódni a jövő miatt. Csodálkozással töltött el a Covid, na erre, nem gondoltam. Teljesen logikus, hogy ez megtörténik, hogy a láthatatlan világból jön a támadás. A nagy állatokat már elpusztítottuk, a kicsik fognak megerősödni. Jól alkalmazkodtam a járvány okozta változásokhoz, olyan szerencsés vagyok, hogy nem lettem beteg.
Ezt is olvasd el a B-terv című rovatból!
Jól kezelem az idő múlását, csak a szakma nem, amiben dolgozom- Gryllus Dorka a változásról
Még útközben vagyok- Schell Judit a változásról
