Terry Wallis 19 éves volt, amikor 1984-ben autóbalesetet szenvedett és kómába esett. 2003. június 11-én, 38 évesen tért újra magához és mondta ki az első szavakat az éppen őt meglátogató édesanyjának. Pedig a családtagok már alig reménykedtek, ugyanis a férfi mindössze szemét tudta néha megmozdítani. Ennyit bírt csak cselekedni majdnem két évtizeden keresztül.

Hogy pontosan mi is a kóma? Vajon életnek tekinthető-e az az állapot, amikor a beteg már nem reagál szinte semmire? Amikor már az életfontosságú folyamatok is csak gépek segítségével tarthatóak fent?

A szakemberek szerint a kómában lévő ember természetesen nem téveszthető össze az agyhalottal, ugyanis az előbbieknek van agyműködésük, "csak" a reflexek nem működnek. A kómás pácienseket egy skála alapján négy csoportba osztják.

A felületes kómában lévő érzi a fájdalmat, az érintést, és reagál rá, célzottan. A mélyebb kómában fekvő is érzi még, de a reakció már néha elmarad. Az utolsó két szint a legreménytelenebb, ilyenkor csak a keringés és a lélegzés marad meg, a beteg semmire sem reagál.

Bár legtöbbször valamilyen nagyon komoly balesettel hozzuk összefüggésbe a kómát, más tényezők - mint például a cukorbetegség - is kiválthatják. Ha egy diabéteszes betegnek megnő a vércukorszintje, akkor súlyos anyagcserezavar, ún. diabéteszkóma állhat be. Ha nem kerül időben a páciens orvoshoz, akár meg is halhat. A másik nagyon gyakori ok az oxigénhiány, amely súlyos agyi károsodást okoz a túlélőknél.

Vajon tényleg csak vegetálnak azok az emberek, akik heteket, hónapokat, vagy akár éveket fekszenek kómában? Egyesek szerint nem, világot láttak olyan kutatások, amely azt állítják, hogy az öntudatlan állapotban lévők érzékelik a külvilágot, hallják, amit az ágyuk körül beszélnek, csak egyszerűen nem tudnak reagálni rá. Talán nem véletlen, hogy az előbb említett fiatalember pont akkor tért magához, amikor a hozzá legközelebb álló ember, az édesanyja ült az ágya mellett...

A http://www.arkansasmatters.com/content/fulltext/?cid=42703 felhasználásával

Sz.F.