A felelősség áthárításának jelenségét Kitty Genovese 1964-ben történt meggyilkolása óta vizsgálják a szakemberek. A New Yorki kislányra az otthonához közel, éjszaka támadtak rá. A támadást már majdnem túlélte, amikor a gyilkos visszatért, és újra neki esett a földön fekvő lánynak. Újra elfutott, majd ismét visszatért áldozatához - a gyilkosság eltartott vagy fél óráig. Habár Genovese több ízben is segítségért kiáltott az amúgy sűrűn lakott környéken, senki nem sietett megmenteni, sőt, még a rendőrséget se riasztották. A rendőrök a nyomozás során megállapították, hogy segélykiáltásait 38 szomszédja hallotta.

A pszichológusok vélekedése szerint a fültanúk körében a felelősség áthárításának folyamata ment végbe a gyilkosság ideje alatt. Ez azt jelenti, hogy amikor az individuumok tudják, hogy rajtuk kívül sok más ember is jelen van, nem érzékelik az egyéni felelősség súlyát. Azt feltételezik, hogy valaki más biztos megoldja a problémát, vagy már meg is oldotta.

A felelősség áthárítása hasonlít a bizottsági döntéseknél megfigyelhető kockáztatás jelenségéhez. Azt gondolnánk, hogy a csoportos döntéshozatalok során született döntések nem a rizikóvállalás jegyében születnek. Egy bizottság különböző típusú, gyakran ellentétes nézeteket valló személyekből áll. A bizottságok eljárási módját úgy fejlesztették ki, hogy ne kerüljön sor a tagok közti nyílt konfliktusra, így logikusan azt várnánk, hogy döntéseik fakó kompromisszumok legyenek.       

Valójában azonban számtalanszor felfigyeltek rá, hogy a bizottságok együtt bátrabb, vakmerőbb döntéseket hoznak, mint amilyet bármelyik tag egyedül merne hozni. Ezt a jelenséget nevezik kockáztatásnak. Oka nem egészen világos. Lehet, hogy a vakmerőbb tagok meggyőzőereje is hozzájárul ahhoz, hogy bátor döntések szülessenek, de elég egyértelmű, hogy a felelősség áthárításának is köze van a jelenséghez. Mivel egyénenként nem felelnek száz százalékig az eredményért, szabadon hozhatnak rizikós döntéseket a nélkül, hogy a felelősség súlya egészen rájuk, mint individuumokra hárulna.